2013. szeptember 14., szombat

Elmúlik mese

Egyszer volt, hol nem volt élt egyszer egy nagy király. Birodalma olyan hatalmas volt, hogy lassan már tényleg csak egy király élt a Földön, mindenki más az ő alattvalója volt. Azt gondolnánk, hogy az ilyen gazdagsággal megáldott ember a legboldogabb az ég alatt, de mesénk királya nem érezte így. Hiába volt a sok kincs, az ezernyi feleség, a „gondtalan” élet ígéretes reménye, a királyt különös betegség gyötörte. Nem testi kínok miatt volt elkeseredve, vagy gyógyíthatatlan kor fertőzte volna meg, hanem lelkét hánykolta különös természete. 
Volt reggel mikor úgy ébredt, hogy az öröm mérhetetlen hullámai árasztották el. Szinte önkívületben szaladt ki a palota kertjébe és mindenkit magához ölelt volna, ha lehetősége lett volna rá. Dalolt, énekel, megállás nélkül beszélt, még a legszomorúbb embert is képes volt mosolyra deríteni. Az udvari nép szerette, mikor ilyen volt a király, de gyakran tartottak attól is, hogy végtelennek tűnő örömmámorában kárt tesz önmagában, annyira meggondolatlanul viselkedett. Aztán eljött az este és másnap, mintha csak valami gonosz varázslat történt volna az éjszaka során, a királynak tovatűnt a felhőtlen boldogsága, könnyes szemekkel ébredt és szívét ismeretlen bánat és szomorúság öntötte el. Bármire nézett, mindentől sírásra fakadt, bármit mondtak neki keserűség lett úrrá rajta. 
Szenvedett a király a végtelen boldogság és a feneketlen bánat gyötrelmei között. Amikor épp nem volt sem ilyen és sem olyan a hangulata, harag és düh fogta el elátkozott sorsa miatt. Miért nem lehet olyan ő is, mint a többi egyszerű ember? Egyszerűen bánatos és egyszerűen boldog. Orvosokat hivatott a világ minden szegletéből, hogy gyógyírt találjanak betegségére. Jöttek is a kuruzslók, a tudós orvosok százával, de a király bajára semmi sem hatott. Nem volt pirula, gyógynövény vagy forrásvíz, ami orvosolta volna a király lelkét emésztő betegséget. Szerencséjük volt a próbálkozóknak, hogy a király éppen a boldogság mámorában úszott, mert ha a haragos pillatanában jönnek gyógyítani, akkor biztosan mindenki a fejét vesztette volna. 
Aztán mikor elment az utolsó orvos is, a király megint a bánat feneketlen kútjába zuhant. Ült a trónján a karfára támaszkodva és csak bámult üvegesen maga elé. Egyszer csak szél libbentette meg a terem égig érő függönyét és a hatalmas ajtón egy ősz szakállas öregember lépett be. Lassan a király elé sétált, árnyékot nem vetett a márvány kövezeten. 
-Uram királyom, életemet kezedbe ajánlom! Jöttem, hogy meggyógyítsalak! 
A király meg sem mozdult, tovább támasztotta bánatos fejét a trón karfáján és csak a szemét emelte a váratlan vendégre. Az ősz öreg, fellépdelt a lépcsőn és kinyújtotta a kezét a király felé. Tenyerében egy gyűrű volt. A király felült a trónon, elvette az ékszert az öreg kinyújtott kezéből és az ujjára húzta. Pont illett rá. Halvány mosoly jelent meg a király arcán, ahogy a gyűrűt forgatta és örökre meggyógyult. 
A gyűrűn egy vésett felirat volt olvasható: Ez is elmúlik egyszer.


(Forrás: Fehér Péter égszerész)



Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokban vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: " ELMÚLIK"

*
Ez a Vipassana egyik tanítása. A semleges megfigyelés. Elsősorban az önmegfigyelés.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése