2014. március 28., péntek

Guru-analízis (1.) - Pelegrina a máglyán

Mottó: „Ne félelemmel és utálattal tekints erre a világra. Bátran nézz szembe bármivel, amit az istenek neked szánnak.” (Uesiba Morihei: A béke művészete)

Na tessék, már megint belesodródtam valamibe. Olykor sikerül nem ellenállnom a Vezettetésnek. Amikor annyira egyértelmű, honnan jön, hogy  helye, ideje sincs a kétségnek. Akkor. A gyors döntés után persze tucatjával érkeznek.  

Pedig néhányszor a pokolba jutottam, míg fogták a kezemet. Talán rángattam, néha el  is engedtem, vagy épp az alsó világbeli tapasztalatgyűjtés volt a cél, nem tudhatom. Megtanultam - az eszemmel legalábbis, mert a szív bátorsága olykor még lemarad -, hogy ez is rendben van. A Fényhez csak a megkerülhetetlen Sötétségen át vezet út. Az út, melynek hosszát  nem én mérem, célját is csak sejthetem. 
"Nem kell ismernem célomat,
Mert célom ismer engem." 
(Weöres Sándor: A teljesség felé)

Heteken át kaptam a  száz napnyi próbatételre hívó hírleveleket az oktatómtól. Olvasatlanul kukáztam mindet, hiszen nem oly rég is csak a szememet majd kiszúró jelek tudtak a tornaterem felé hajtani, korábban még az "edzés" szótól is a hideg rázott. 
 Egész életemben gondosan elkerültem a fölösleges testmozgást. Sokféle tartozásom közül viszonylag könnyűnek tűnt a sportolás törlesztésébe belefogni. "Mozdulj!" Na jó, hetente egyszer, esetleg kétszer, egy kicsit... de aztán elég legyen ám! - alkudoztam az égre nézve. Az ellenállás azonnali következményeitől is tartottam, ám mint mostanában oly sok dologban, az a remény is motivált, hogy ha megteszem, kedvezőbb helyzetet vívhatok ki magamnak a következő leszületés során. Ja, hogy ez nem így működik? Nem mondtam soha, hogy nekem van bátorságom mindennel szembenézni, nincs már szükségem ábrándokra.
Az utolsó pillanatban mégis kinyitottam egy levelet. Nem tudom miért, talán valami éjfél és hajnal közti tompa kábulatban, mikor mindaz, amit szeretek "én"-ként meghatározni, meglapult egy sarokban, nem állva útját az információáramlásnak.
Jelentkeztem. Ezután körülnéztem kívül és belül, készen állok-e. Persze, hogy nem. És még a szükséges gyakorlati tudnivalókat is kihajítottam!

Úgy indult ez is, mint az első Caminóm. Nem írom le, gondolatban melyik ujjamat mutogattam az ég felé. Azt se tudtam, hová kell menni, egy középiskolai térkép alapján rossz helyre vettem repülőjegyet, majd elfelejtve, hol fogok landolni, az ország másik felében foglaltam szállást. Hogy mennyire ott voltam a szeren, jelzi, mennyire érdekelt az egész. Pont ennyire akartam is gyalogolni a nem tudom hová és miért. A felkészülést letudtam egy nyolcalkalmas zumba-bérlet lejárásával.
Végül valahogy mégis előkerültem. Tán csak azért, hogy néhány hónap múlva egy másik caminós útvonalon is végig lehessen engem zavarni. Ki tudja? Én nem. Annyi biztos csak, hogy gazdagabb lettem.

Ezt meg mindjárt betegen kezdtem. Egy sok éve kitartó, fehéren villogó gyökérkezelt szemfogam - pontosan a lentebb kifejtett, karácsonyi találkozó napjától fogva - két hét alatt látványosan elszíneződött, mint minek sürgős rohamosan feketévé válnia. Erővesztés, tisztánlátás és a teljesség kérdése - áll a pszichoszomatikai mindentudóban. Én még hozzáteszem,  a hiúságom stiklire szorított, nem dicsekszem el vele, elég legyen annyi, hogy jól meg is kaptam érte a  sebészeti komplikációkat. A száznapos felkészülési fázisában mindenesetre még csak fájt a fogam, fél arcom kontúrja különös dudorokban végződött, felső szemhéjam duzzadtan - vagy tán duzzogva - ráborult az alsóra. Semmi kétség: elefántiázis!

Ganésha-profilommal harmadnapja éltem bezárkózva, fogorvoshoz is taxival mentem. Ó nem hiúságból, dehogy! Embertársaim érdekében. Ezzel a fittséggel nyitottam ki a fent említett hírlevelet, és reagáltam rá, hogy rendben, alávetem magam ennek a próbatételnek. Nem maradt más hátra, mint abban reménykedni, a következő edzésig visszanyerem fejformám, és lőn. A fogas kérdésem végül műtétig bonyolódva két hónapig tartott, és többnyire megőriztem arcom kontúrjait. 
Számos tartósan állomásozó betegségem mellett gyakoriak az átvonuló nyavalyák, sérülések. Pontosan ahogy Egyiptom kapta valaha Mózes keze által. Intenzíven érkezik a tanítás, az utóbbi időben pedig  egy-egy eltévedésem nyomán azonnal, és oly szájbarágóan, gondolkodnom se kell az analógián. Legfeljebb azon, hogy miért nem tudok mindig mindent végleg megtanulni belőlük, miért szorulok újra és újra osztályismétlésre... Többnyire nem felejtek el hálát adni a kitüntető figyelemért. 
Egyszóval állapotom nem volt szokatlan. A Camino Frances egyharmadánál - a magammal cipelt kispatika dacára - már sziszegtem a térdfájástól, és hopp, Santo Domingo-ban, a szálláson egy helyi srác adomány-alapú rendelést folytatott, az én vízhólyagjaimat is lekezelte (több nem is akadt a két úton, a vonatkozó leckét ezek szerint megtanultam), térdeimet megragasztotta, melyek így végig kitartottak. Tiszta sor, ez az elégtelen rugalmasság régi témaköre. Néhány nap múlva azonban fejembe vettem, hogy csatlakozom egy magyar sebészlánykához, miután itt-ott összefutva jókat beszélgettünk. Pedig ismertem a tanítást, hogy "mindenki a saját tempójában!", ámde a társaság csábított. Közös gyaloglásunk neki túl lassúnak, nekem túl erőltetettnek bizonyult, másnap a helyi rendelőben kötöttem ki, noha a kis doktornő figyelmeztetett, hogy felesleges, ő se tud semmit, hát akkor mit tudnának "ezek"... Ez is úgy lőn. Egy alkalmatlan sebészorvos (azonnal jöjjek haza... az itthoni összes dokik meg azt mondták, ha elmegyek, leveszik rólam a kezüket, így inkább én vettem le róluk), és szerencsére egy jó szemű, kedves patikus állt rendelkezésemre. Utóbbi egy pár gumizoknival támogatta meg szétment bokaszalagjaimat. Ezek is kitartottak. Egyik oldalon egy sebész, másikon egy sebészlányka, boka mint az ég és föld közti kapocs, túlerőltetés és megfelelési kényszer... csak úgy kiabált felém minden. Még hogy én nem akarok megfelelni senkinek! Hahaha. Kivéve ha... Talán ebből se sajátítottam el mindazt a szívemmel is, amit az eszemmel sikerült, mindenesetre mások "teljesítményéhez" legalább már nem mérem magam. 
Következő évben a Camino Primitivon, egy szép napon ábrándozva sétáltam a reggel kiválasztott alternatív útvonalon, ember nem zavart, se település, legfeljebb néhány tehén bámészkodott. Zavartalanul álmodozhattam egy szép toscanai életről ...  szőttem ábrándjaimat menekülésről, valami másról, mint ami van, éppen ahogy a királylányok szokták a mesekönyvekben. Az úton sekély patak szaladt át, csak úgy pőrén, sebaj, vízhatlan cipőben nem jelent akadályt, már gyalogoltam is bele, elmémben Toscana napsütötte rétjei...És puff! Botjaim szanaszét, én meg arccal benne a vízben, rázuhanva a kövekre. Fejemet megemelve szemlélhettem, ahogy egy vékony, piros csík csordogál a vízzel tova. Telefonom szolgált tükörként, nyugtáztam, hogy egy centi híján odalett a szemem. A patakban hűsölő zsákom elsősegélycsomagjából leápoltam magam, majd még ott, a vízben ülve, amennyire csak a sajgó arcom engedte, hangos nevetésre fakadtam. Ember, település késő estig sehol, így én se zavartam senkit. A szállásra beérve már tudtam, hogy mi a teendőm az én "Toscanammal". (Bárcsak mindig ilyen egyértelmű lenne, mit kell tennem! És ha olykor az, bárcsak a bátorságom is meglenne hozzá...) 
Hogy mi ebből a tanulság? Hát ki ne tudná, hogy fontos a jelenlét, és az úton mindig a jeleket kell figyelni? No, én aztán figyeltem, legalább utólag. Még másnap reggel is magamon kacagtam. Bónusz tanulság: bárhová indulunk, legyen nálunk Traumeel-kenőcs, mert az élet tele van váratlan traumákkal! Persze én másnap - szivárványszínben és ödémás képpel - stoppolhattam egy patikáig. 


Itt még csak a térdeim....



... itt már a bokáim is. Ezekkel a képekkel jól lehetett rémisztgetni az itthoniakat


Összetörten is vidám a reggel a Camino Primitivón

Tehát számítottam rá, hogy bármi megtörténhet e száz napban is - az égi gondviselők földi képviselőjével megkonzultáltam, hogy ebbe még belevághatok -,  arra nem gondoltam, hogy akadhat bármi,  ami le tudna téríteni erről az útról. Edzőm a fogas gátoltságaimat illetően segítőkész volt, megkötöttük a bemelegítés-hajolgatás-erőlködés terén elfogadható kompromisszumokat, a vállalásaimban pedig eredetileg sem szerepeltek ilyen gyakorlatok. Hittem abban, hogy amennyiben legközelebb mondjuk a bal fülemet fogják begipszelni, akkor is segít megtalálni a legoptimálisabb megoldást a folytatáshoz, nem hagy magamra. Akkor úgy gondoltam,  edzőnek elég  jó tanárom. 

Hogy miféle jelek, egymásnak adogató kezek közjátékával jutottam el  tavaly ősszel ehhez a mozgásformához, és éppen ebbe az iskolába, hosszú lenne kifejteni.
Már a legelején megsejtettem az edzőmben lapuló sokarcú félelmet, ám  mozogni mentem, nem spirituális vagy életvezetési tanácsért, így csak mosolyogtam rá, mint jól ismert tükörre. Néhány edzés után érzékeltem  irántam való érdeklődését, a tréfálkozó utalásokat, a mozdulataim igazgatása során szükségesnél egy vagy több pillanattal hosszabban tartó érintést,   az intellektuális rivalizálást, tréfába csomagolva labdáztunk a szavakkal. Előadásokat tartott - többnyire azokban az engem érintő személyes témákban, melyekről közvetlenül azelőtt beszélgettem valaki mással, és hogy hogy nem, elért hozzá - , mutatva milyen okos, én pedig hódoltam, ha volt miért, és megkérdőjeleztem, ha arra láttam okot. 
A csoportba szívesen jártam, az edzéseken túli gyakorlónapokra is, akadtak még játszótársak fricskához és egyéb vigassághoz. Úgy hallottam, máskor is ilyen szokott lenni a hangulat. 
Egy idő után azon kaptam magam otthon, hogy a nemszeretem dolgok elvégzéséhez motiváció, jutalomként kitűzhető a gyakorlás. Fejlődött az öniróniám, kacagtam a bemelegítő nyújtógyakorlatokkal való ügyetlenkedésemen éppen úgy, mint a felmerülő betegségügyi korlátaimon. Meglehet,  egy centivel rugalmasabb lettem. A térdem és a hátam régóta tartó fájdalma hamarosan elmúlt. Egy-egy személyre szabott praktikus tanácsnak is hasznát vettem életem néhány kényelmetlenségének enyhítésében.
Jólestek - talán a játékosság iránti igényemnek is lehet ehhez köze - a vele folytatott, csipkelődő párbeszédek, sokat nevettem.

Rövidülő határidők között élek, s ez az életmód folyamatos számvetésre, belső munkára szorít. 
Egy  jóslat, mely 2013. elején, Hellinger-családállítás során három különböző alkalommal hangzott el, összezavart. "Fiatalabb férfi fog társként melléd állni." Ennek nyomán, ha egy nálam valamivel fiatalabb férfinak akár csak a cipőjére pillantottam, izibe' önvizsgálatba fogtam, nehogy valamiféle megmentős játszmába fussak, melyről se jó tapasztalataim nincsenek, se nem hiszem, hogy támogatná a tanulnivalóimat, az életfeladatomat. Hogy senkiét se, arról többek között alább is szó esik még, egyébként meg nálam bölcsebbek sokszor és sok helyen kifejtik. 
A párkapcsolati kérdések gyakorlata nem élvez prioritást jelen élethelyzetemben, így  mindezt félretéve, belső dolgaimra koncentráltam, a külső ingereket legfeljebb a felszínen érzékeltem, gyakran lassított felvételként reagáltam. Így történhetett meg, hogy csak mintegy három hónap után fordult elmém az érzékelésből észlelésbe, ám a tudatos megfogalmazás késztetését elhessegettem.  Külseje nem gyakorolt rám figyelemreméltó hatást, az éppen csak gyógyulófélben levő apakomplexusomat, no és a fenti jóslat nyomán született óvatosságomat edzőm hétévnyi fiatalabbsága sem vonzotta. 
Két azonos keresztnevű férfi volt az életemben, közös vonásuk a döntési és felelősségvállalási képtelenség, valamint az, hogy szeretet alatt az irántuk való rajongást értették . Éveken át szenvedtem, nem is értve, mi történik velem. Őt ugyanúgy hívják. Hogy teljes legyen ez a minta, mindhármójuk vezetékneve is hasonló. Kedvenc asztrozófusom ebben az időben gyakran figyelmeztetett a visszatérő emberekre, arra, hogy vegyük észre a tanítást, legyünk óvatosak. Arra is, hogy a 2014-es év különösen nem az egymás megmentéséről szól majd, mindenkinek önmagát kell felébresztenie.
Tehát vártam. Figyeltem önmagamat, őt, a köztünk vibráló energiákat ... Emlékszem egy reggelre, ébredés után megjelent az arca a nyitott szemem előtt, azonban nem az, amelyikkel ismerem. Komoly, nyugodt, a tekintete pedig tiszta volt. Azt hiszem,  az önvalója képpé formálódott jelenését láthattam, azt, amilyen egyszer volt és  majd lesz, szép, amilyen a maszkok alatt valójában most is.
Egy december közepi hétvégén jelzáporozásba fogtak valamely láthatatlan lények, színházban monológokban, egész napos közösségi meditációban, bárhol, amerre jártam, neonreklámként villogott már csukott szemhéjam mögött is, hogy dolgunk van, ne hárítsam, nézzek utána, mi az. A vonzás-taszítás hintájával találkoztam már nemtől és kapcsolat jellegétől függetlenül is,  ha mód volt feltárni az okát, mindig tanulsággal járt. Ám éppen ekkor, edzéseken és a heti néhány kimozdulni valón kívül verbális kommunikációtól - pláne telefonálástól! - visszahúzódó időszakomat éltem, nem akaródzott moccannom belőle, féltettem magamat, alkudoztam, halogattam. Leginkább mégis az ő félelmeitől félve húzódoztam egy beszélgetéstől.

"Akit az istenek küldenek, annak nem kell elébe menni." (Balázs Béla: A három hűséges királylány)

Mert a figyelmeztető jelek... 
Popper Péter trauma-fóbiának nevezi azt a hárítási reakciót, amikor nem vagyunk hajlandóak szembenézni a múlttal és jelennel, tagadjuk valóságát, szépítjük azt, mert félünk a fájdalomtól. Számomra követhetetlen instrukciónak bizonyult, hogy egy "gyökéreresztő" gyakorlatnál  nem kell mélyre hatolnunk, mert akkor túl sok fájdalom jön fel, elegendő széles gyökérzetet növesztenünk a felszín közelében, előbb el kell érni a stabilitást, aztán jöhet a fájdalom. Nem csak hallomásból, tapasztalatból is tudom, ha elérünk egy  a túléléshez elégségesnek érzett szintet (ehhez lehet eszköz sok egyéb mellett az is, ha szellemi vezetőt játszva rajongótábort építünk három vagy hárommillió emberből, elegendő mértékű társasági élettel fedjük el magányérzetünket, vagy épp munkamániával csikarunk ki elismerést, bármilyen társadalmilag legitim vagy illegitim pótszerrel veszünk el időt a valódi érzéseink megélésétől, állapotunk tudatosításától), nincs többé motiváció, hogy utánanézzünk az elfojtott fájdalmainknak. Valódi stabilitást hitem szerint csakis mélyen szántó munkával lehet elérni, s ez sokáig tarthat, egy év, két évtized, néhány élet... Blood, sweat and tears.  Persze itt is beérhetjük felszínes pótlékkal, látszat-stabilitással, ám ennek talmi volta indulatkezelésünkben, intimitáshoz való viszonyunkban, baráti -és párkapcsolatainkban, minden megnyilvánulásunkban, egész életvezetésünkben időről időre kibukik, s csak az nem látja meg rajtunk, aki nem akar látni. 

"A tagadás állapotában senki sem képes magának feltenni semmilyen kérdést." (Máté Gábor: A sóvárgás démona).

Egy ideje észrevettem, hogy a "haverok, buli, Fanta"-életérzést anyagba ragadottságnak ítélők többsége a "haverok, buli, mantra"-életformát a megvilágosodás útjának vallja. Hallom Ram Tzu hangját: "Úgy gondolod, van valami különbség." Mindenesetre én nem gondolom. Spirituális yuppie-lét törekvések: munkamánia, sport, tévé, és haverok, buli, mantra - ha akad ehhez társaság. Egy perc időnk se maradjon a kezeletlen, réges-régi sebekkel, azok okával szembenézni, az elfertőződés következményeit felmérni. Bizony, legtöbbünknek megvannak a magunk pótcselekvései. Mindenki úgy éli túl magát, ahogy tudja, ám hasznos-e ebből az életformából életvezetési tanácsokat osztogatni? 
Azt figyeltem meg, ha száz emberrel vesszük körül magunkat, őket is kábítószernek használjuk, és éppen hogy nem akarunk egyhez sem közel kerülni. Nem eresztjük mélyre a gyökereinket köztük sem, félünk, hogy az intimitással továbbsérülünk, esetleg túl sok fájdalom fog  a látókörünkbe jutni, melyekben a sajátunkat kellene felismernünk. Bár mind figyelemre, szeretetre vágyunk, ilyen árat nem fizetünk érte, beérjük inkább felszínes pótlékokkal. Szokássá vált a haverokat barátoknak nevezni, a netes, paraszociális kapcsolatokat szintúgy. Így aztán a világkép is leszűkül. Azokon a területeken, ahol csorba az önismeretünk, ahol menekülünk önmagunk tisztán látásától, a többieket se fogjuk látni, és az egész világ tele lesz fekete lyukakkal. Ha az önértékelésünk bizonytalan, hol le, hol fel, akkor másokat is alul- vagy éppen túlértékelünk, végül pedig csalódunk, megsértődünk. (A bárki iránti rajongásunk ugyanolyan libikóka, mint az éretlen szerelem.) A baj itt is fokozható, ha erről a mi lukas világunkról tanítjuk azoknak, akik lelkileg, szellemileg vagy fizikailag kiszolgáltatják magukat nekünk, hogy egész. Az egyéni ámítások összeadódva tömegméretet öltenek. 
Magamat ismétlem: hogy ki miként éli túl a sérüléseit, magánügy. Például addig, amíg nem próbáljuk hitvallásunkat - valami tömegigényt kielégítő, piacképes szerepet vállalva, így nyert hatalmunkkal visszaélve -  mások torkán is lenyomni. 
Számomra minden módszer, minden út hasznos és hiteles lehet, ha nem menekülésvágyból fakad.

A belső bölcsesség csak fájdalommal szerezhető meg. (Alkyoni Papadaki: A hold színe)


Bizonyára mind ismerünk olyanokat - ha épp nem magunk vagyunk azok  -, akik mindenre kézenfekvő megoldást rántanak elő a farzsebünkből, bizton állítva például, hogy az "átment rajtam hat férfi, meg a hatos villamos, odalett a lábam, öreganyám a hátamon vágja a fát, éhezem, éjszaka még lidércek is gyötörnek"-típusú  élethelyzetekre  a "végezz légzőgyakorlatot, masszírozd a térded... ja, hogy az nincs, akkor a csuklód alatti két pontot, és mindig ügyelj a helyes testtartásra"-jellegű válasz a legmegfelelőbb. (Feltéve, hogy ennyi nyomorúság közelében nem sikerül idejében elkapnunk a fejünket, mert "mi", spirituálisan normálisak ennek messze fölötte állunk... Arról ugye szó se lehet, hogy a középpontunk transzcendens egyensúlyában a nyomor ragályosságától félünk.)
Azt a véleményt sem osztom, hogy ugyan miféle jogos aggodalomra okot adó baj érhet valakit, hiszen "ha az adott hónapban nem kapsz fizetést, majd adnak a következőben". (Addig talán mantrázhatod a gyerekeknek, vagy csak úgy, önmagadnak, hogy nyugi, a jövő hónapban visszakapcsolják a fűtést, reggeli-ebéd-vacsora helyett  pedig mindig kéznél van egy finom relax-technika).
Azt tapasztalom, hogy akik mások kínlódásait úgy ítélik meg, mint kik maguk már messze fölötte állnak, pusztán csak kikerülik ezt a fejlődési fázist, félnek tőle, tehát valójában még előtte vannak.

"Vagy előre lépsz egyet a növekedés irányába, vagy hátrafelé a biztonságba." (Maslow)

Ha valakinek nincs önreflexiója,  másokat hibáztat, és nem látja önmagát, a saját motivációit tisztán, az ilyen ember az észrevételekre, a kételyekre, a szavai - jogos vagy téves - megkérdőjelezésére nem tud sem iróniával, sem öniróniával, sem higgadtan, indulat nélkül reagálni.
Nem hiszem, hogy az, aki maga látványosan nem mozdul ki a komfortzónájából, barátot, barátnőt is ugyanabból a körből választ illetve keresgél, életformája talán kipárnázott, biztonságos játszótere (minden más, idegen grundnál legalábbis biztonságosabb), ugyanakkor börtöne is, hitelesen biztathat másokat erre. Persze látom azt is, hogy mindenki a maga teljesítményét értékeli nagyra, mindannyiunknak mást jelent a komfortzónából kilépés. 
Úgy gondolom, nem kell Freudnak lenni ahhoz, hogy meghalljuk az ürítési funkciók infantilis szókinccsel való leírása, ezen szavak - életvezetési tanács keretében minden edzésen - élvezettel való ismételgetése mögött a valódi tartalmat, a pszicho-szexuális fejlődés két-három éves korban való elakadását, a nincs szívem leírni, milyen fixációból eredő, felnőttkori el nem engedési, birtoklási, túlkontrollálási problémákat. Én például hallottam, ám az összefüggések megértése és a következtetés levonása  e sorok írásáig elmaradt. (Ha pedig szembenézek azzal, hogy a látszólagos nagy elengedésben mi minden maradt még,  amit magam képtelen vagyok ...).
Azt is gondolom, szóhasználatunk hirtelen megváltoztatása ritkább esetben belátást, gyakrabban megfelelési kényszert jelez, ezt pedig akkor sem tudom értékelni, ha   történetesen az én elismerésemre pályázik valaki. Számos, a fenti szókinccsel kapcsolatos eset mellett leginkább mégis azon mosolyogtam, amikor edzőm - aki korábban kinyilatkoztatta, hogy politikával foglalkozni hülyeség -, egy gyakorlatnál cinkosan rám nézett, és azt mondta, hogy bár eddig narancs kézben tartásával tanította a mozdulatot, ám a narancsot nem szeretjük, legyen inkább alma. Már ahogy leírom is, nevetés fog el. Kacaghatnék persze a saját bármikori ügyetlen megfelelési kísérleteimen  is...
Ebből, és még sok másból következtettem arra, hogy kedves tanárom nem csak bejelölt a közösségi portálon, de pásztázta az írásaimat, bejegyzéseimet itt meg ott - túl azon a kettőn, amelyeket magam mutattam meg neki -, jeltelenül,  titokban, nehogy tudjak róla. Mindannyiunknál másban mutatkozik meg az éretlenség, én például nem taktikázom rejtőzködéssel.
Nem hiszek abban, hogy a betegség büntetés - egyáltalán semmiről nem hiszem, hogy az -, de hiszem, hogy tanítás.  Az is ámulatba ejt, ha valaki - főleg, amikor ő maga mondja - személyes kudarcnak, már-már sértésnek tekinti,  ha egy másik ember a sok évnyi edzésre járás után is annyira ragaszkodik a bajához, hogy nem hajlandó kigyógyulni belőle. Azt sem hiszem, hogy például a szem működési zavaraiért kizárólag a máj felelős. Kínában talán segít az effajta - általam materialistának érzett - megközelítés, ám még az is lehet, hogy önmagában ott sem. Abban hiszek, hogy a mélyben húzódó lelki okok gyógyítása, a bennük rejlő tanítás megértése nélkül a szomatizálódó bajt legfeljebb fel lehet cserélni egy másik tünetre. (Nem került sor arra sem, hogy a Dalai Láma rövidlátásáról és epebajáról beszélgessünk.) 
Úgy látom, az egészség-szépség-fiatalságkultusz mindig a hanyatló társadalmakban lángol fel. Azokban, amelyek betegek-csúnyák-elöregedettek. Tömegméretekben is igaz, ami az egyénnél, hogy azt ítéli el másokban, amit saját magában nem tud elfogadni. Így vált a testi és lelki betegség is bélyeggé. Pedig egy bárányhimlős társadalomban nem elhajlás bárányhimlősnek lenni, a mostanában tömegesen diagnosztizált borderline-szindróma meg ugyan  már mitől lenne kóros egy, az összes tünetét hordozó társadalomban... Az tapasztalom, hogy az elnőiesedő, tartásukat vesztő férfiak tiltakoznak legjobban mind a lelki, mind a fizikai problémák létjogosultsága ellen, mert elvesztett erejük bűnbakját látják bennük, fel sem fogva, hogy egy állapotváltozás nem ok, hanem következmény. Miként a testi, úgy a lelki zavarok is csak tünetei a mélyben fel nem tárt fekélyeknek. Aki evvel maradéktalanul szembenéz,  mer gyenge lenni, meglehet, hogy éppen az erős. 
Szerintem  valakinek vagy van tekintélye, vagy nincs, ezt megjátszani nem lehet, miként az őszinte, személyre szabott tiszteletet megkövetelni, elvárni sem,  legfeljebb kiérdemelni. Ez az ámítás nincs benne a kelléktáramban, érzésem szerint nem is vinne előre sem engem, sem mást. 
Egy kis grafológia: balsodrású, apró és nyomott oválok, dülöngélő betűk, szorosan egymáshoz kötve-ragasztva, gyenge nyomaték, a "k"-ban csak tervezés, ám semmi megvalósítás, az aláírás pedig egészen miniatűr ... Gyorsanalízis és az én írásom elemzése helyett csak egyetlen kérdésre futja itt: Akarunk-e  gurusdit jáccani, kedves? Előrevinné-e ez akárcsak önmagunkat is?
Gyakran láttam-hallottam edzőmet valakihez, valakiről megbántottan szólni, erről azt gondolom, a bizonytalan, külső megerősítésre szoruló énkép az, ami folyton megsértődik bennünk. Az irigy és féltékeny megnyilvánulásokról is hasonlót tudnék írni. Az olyan nyakatekert kommunikációra pedig, mely kétségessé, kibogozás tárgyává teszi, hogy egy egyszerű kérdés mögött mi lehetett a valódi szándék, nem is fecsérelek szót. A költővel együtt én is azt vallom, hogy két ember között a legrövidebb út az egyenes beszéd.  Persze bennem is van félelem, visszahúzódom, ha néhány nyitási kísérlet után sem érzem a másik félnél a hasonló szemléletet. Ám a kimondatlanságok  könnyen felgyűlhetnek, rombolóan feszíthetnek. 
Vajon lehet-e szociális és érzelmi intelligencia nélkül valaki Spirituális Mester? Nem hitelesebb-e az, aki már átégett mindazon, amin a tanítványai még nem, és éppen ebből fakad az együttérzése? Aki nem ítélkezik, mert emlékszik, hogy neki sem ítéletre, de együttérzésre, megértésre volt szüksége. Ha valaki nem tudja kifejezni az érzéseit, megélni meg talán nem is meri, lehet-e Guru? Hogy is van  a Dolák-Saly Róbert-féle szerelmi vallomás? "Az érzelem számomra fontos dolog, érzem például ha éhes vagyok, és hogy esténként nekem valami jár..." Az azonnali ösztönkiélés vágya csecsemőkorban természetes: evés, ürítés, szexuális örömérzés (autoerotikus játékok) ...  Felnőtt testben élve is gyakran ezeken a szinteken vagyunk még elakadva. És pótcselekszünk. Ki ezzel, ki azzal tudja életben tartani magát. Míg élünk, időt nyerünk a tanulásra. 
Személyiségrészeink egymással nem azonos ütemben fejlődnek, van amelyik előrébb tart, van ami le van maradva. Számomra az is hiteles ember lehet, akár tanítóm is, ha valamiben egy lépéssel előttem jár, és ha hozzá fordulok, önzetlenül megmutatja azt az egy lépést. Nem várja el a haladást, nem ítél, és nem próbál úgy tenni, mintha minden téren készen lenne, ő maga "A Mester", már-már egy valóságos Buddha volna. És másokért se rajong, nem mondja rájuk, hogy ők a Buddhák. Gibran Prófétája szerint az igaz mester nem a tanításai elfogadására, inkább önálló gondolkodásra biztatja a tanítványt. 
Edzőm fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az ő mesterei megvilágosodottak. és bármi erre vonatkozó kérdést türelmetlenül hárított. Példaképeink is rólunk szólnak. Például a Hitlert támogató Walt Disney bölcsként való idézése a fészen, miféle értékrendről tesz tanúbizonyságot? 
Valójában ismeri-e a mestereit, és tanul-e tőlük, belőlük? Úgy vélem, az akárhány Tao Te King-előadás hallgatása is kevéssé hatékony, ha nem követi magába nézés. Élő mesterei pedig - esetleg ezernyi kilométerről, szkájpon kapcsolatot tartva  - valóban ismerik-e őt? Nem lehetetlenség, de vajon így van-e? Ismerhetünk-e másokat közel s távol, ha a földrajzilag egészen közeli önmagunkat, gyakran valódi gyökereinket, motivációinkat is félünk megismerni? Prokusztrész nyomában, igényeink szerint farigcsáljuk a mesterekről alkotott képünket - már a guru-választásban (és rajongásunk bármely tárgyában) is az elvárásaink döntenek -, aztán meg nagyon csodálkozunk, mikor Thézeusz érkezik bennünket is megfaragni. Jómagam legalábbis újra meg újra elcsodálkozom. Egyáltalában, miféle kisebbrendűség, komplexusok késztetnek bennünket arra, hogy rajongásunkra méltónak vélt mestereket keressünk (és a keresletünkkel kínálatot, a magukat kínálóknak pedig keresletet teremtsünk, felszínes keresőként felszínes gurukat teremtsünk), ahelyett, hogy képesek lennénk bárkitől tanulni, akár önmagunktól is? Miért nem hiszünk magunkban? És miért nem hiszünk az embernél felsőbb erők vezetésében? 


Azt szeretnéd, hogy az Igazság letéteményesei
Különlegesnek látsszanak
És így is cselekedjenek. 

Azt szeretnéd,
Hogy másmilyenek legyenek, 
Elkülönültek és hatalmasak. 

Jobban szereted
Fénybe öltözve elképzelni őket,
Mint a vécén ülve. 

Szereted, ha szenvedélytelenek,
Nemtelenek, kedélyesek, szelídek és kedvesek. 
Szereted a csodák ötletét, 
És be is veted őket, amikor szükség van rájuk. 

Az a taktikád,
Hogy távol tartod őket, 
Messze önmagadtól,
Egzotikusan és rejtélyesen.

Örömödet leled
A megvilágosodott egyén mítoszában, 
Azt remélve, hogy egy szép napon 
Te is ilyen hatalmas leszel. 

Amit nem bírsz elviselni: 
Ha olyan hétköznapinak tűnnek, 
Mint amilyen te is vagy. 

Ram Tzu tudja:

Mindig elszalasztod az Igazságot,
Mert az túl tisztán látható. 

(Úttalan utakon, 72. vers)

"Kellő elmélyülés és önismeret híján teljesen mindegy, hogy pártrendezvényekre járunk, vagy spirituális mesterek lábainál ülünk. Vegyétek észre a csapdát: azzal hízelgünk magunknak, hogy mások vagyunk (jobbak, mélyebbek, mágusabbak, spiribbek), mint a többiek, közben csak a játékasztal változott, de lényegében maradtunk ugyanabban a kaszinóban. ...Mesemondók regélnek a vonzás törvényéről és a gazdagságról, miközben lyukas a fuszeklijük. Harmóniát tanítanak egy széthulló élet közepén csücsülve. Zavarodott, kusza és ijedt mesterek tartanak terápiás foglalkozásokat... Az ilyesféle szeánszoknak mindaddig rengeteg hallgatója lesz, ameddig az emberek egyenként meg nem értik, hogy a változás belül indul el. Azért igaz, hogy hamis guru nem létezik, mert ahhoz a minőséghez vonzódunk, ami bennünk van... Rengeteg kereső mindig kívülről várja a választ, közben elfelejti, hogy semmi sem valóság, semmi sem lehet az övé, ami kívülről érkezik. Sem felismerés, sem megváltás.... A kurzusváltogató, tanfolyamfüggő életmódnak az a folyománya, hogy végül mindent azzal magyarázunk, hogy karmikusan rászolgáltunk, vagy azért nem cselekszünk, mert még nem áll rendelkezésünkre elegendő tudás..." (http://www.lilithcadmon.hu/kavicsok/kifogas-kerestetik)
Végül összeszedtem magam, felhívtam, és a karácsony előtti napon leültünk. A kedvenc teázójába invitált, amely a második otthona, ahol a kellékei, jelmezei, díszletei között maradhatott, ott nyüzsögtek a tanítványai, a barátai, így nem kellett abból a komfortzónából kimozdulnia, melyből pedig az ő tanításai szerint is üdvös lenne. Ahol én pőrén ültem, közszemlére téve. Még a telefonját is közénk tette, nyomkodta. Talán hogy érezzem, de legfőképpen ő érezze, mennyire fontos ember. Evvel is távol tartva magától a közelséget. (Déjá vu. Néhány évvel ezelőtt elég sok időt töltöttem egy maffiavezér társaságában. Úgy gondolod, van valami különbség? Ram Tzu tudja, hogy nincs.) 
Különös közjáték volt, hogy mielőtt a helyünkre ültünk volna, egy tanítványa - az alább még említendő  Krisna-tudatú edzőtársam - anyáskodóan figyelmeztette, hogy "ne beszélj túl sokat!" De beszélt. Faggatott, mi célból akartam vele találkozni, ám ahogy már előtte sem, hát annál kevésbé tudtam akkor, hogy mit keresek ott. Mondjam már ki, miért jöttem, hiszen lehet, hogy holnap meghal! Majd érzelmi zsarolással vádolt, mert nyilvánvalóan ilyen céllal nem adok most azonnal választ. Ez annyira nem illett oda, hogy inkább az vált nyilvánvalóvá, éppen azt vetíti rám, amit önmagában nem tolerál, ebben az esetben az érzelmi zsarolást. Azt is ironikusnak találtam, hogy  ő mondta el azt a halál-szöveget, ami az enyém lehetett volna, ám nem szóltam semmit. Ahogy én sem, épp úgy senki sem tudhatja, hogy élete fonalát mikor vágja el az, aki felfüggesztette. 
Két vallatás közti szünetben elméleti oktatást tartott a számomra javasolt légzőgyakorlatokról, abban a hangvételben, hogy ha nem végzem őket, megnézhetem, fél év múlva melyikünk nem kap majd levegőt. (Nem szóltam, később is csak írásban jeleztem, és csak ennyit: amennyiben igaza lesz, az nem a légzőgyakorlatok elhanyagolása miatt alakul úgy...)
Zavaromban azért akadt még annyi világosságom, hogy egykori magamra ismerjek: akié a tudás hatalma, az szeretné learatni a dicsőséget is. Ha még itt tart. Valaminek kapcsán említettem a blogírást, s már léptem is tovább, ám erre lecsapott, és kijelentő módban tudatta velem az igényét: ezután minden posztomat elküldöm majd neki, mielőtt élesíteném, és ő majd segít jól megírni.  Nem kérdezte, miről írok, talán feltételezte, hogy ő mindenhez ért, vagy hogy inkognitóban én írom a divatos - az ő üzenőfalán is megosztott -  tékasztorikat. Magamban csodálkoztam, én nem mondanék ilyet senkinek, aki nem kér meg, és akit valójában nem ismerek. Csak hazafelé ébredtem rá, voltaképpen a cenzúra lett felajánlva nekem, és ez mintha valamiféle bizonytalanságérzetből fakadó kontrollálás kísérlete lenne. 
Feltűnt, hogy sokat magyarázkodik akkor is, amikor senki nem kéri számon. Itt például arról, hogy neki még laptopja sincs. Talán mert a telefonért szóltam, ám valahogy ez a laptopos megjegyzés mégse illett oda. Régi hadakozások önismétlő folytatása lehet, egyáltalán nem a jelenlét művészetéről árulkodik. (Amikor legelőször ránéztem a honlapjára, megakasztott valami olyasmi, hogy "senkit nem küldünk el az iskolából, ha tud együttműködni", de hogy ez miért került fel az oldalra, arról semmi, önmagában állva pedig olyan előre védekezés, vagy utólag magyarázkodás-féle dolognak látszik.)
Egyszóval az emberrel nem találkoztam itt, a teázóban sem, csak a szerepeivel. 
(Jelzem, e naptól kezdett látványosan romlani a szemfogam...)
Később baráti segítséggel sikerült megértenem, hogy egy iránta érzett vonzalomról szóló vallomást szeretett volna kicsikarni belőlem, amikor a - célnak magát az utat megjelölő  - taoista tanításokkal szembemenve, a teázóig napokon át vezető, s szerinte ott véget is érő utam céljáról kérdezősködött újra meg újra. Ha én kezdeményezek, akkor nem kell tartania az elutasítástól, és még a felelősséget is rám lehet tolni. Ő csak hagyja magát... Hiába no, mindannyiunkat az érzelmi sérüléseink irányítanak, felülírva mindazt - legyen az tao,  zen, szentháromság, tudomány, bármilyen hitvallás -, amit intellektuálisan tudunk. 



Popper  Péter nyomában ismertem fel azt is, hogy kevés információval mélyre tudok ásni. Rövid idő alatt megérzem a másik embert, ám gyakran nem hiszek magamnak, és-vagy még nem tudok jól bánni a felismeréseimmel. Egyszóval kútásóként elég jól teljesítek a mélyben, azonban a felszínen sétálva megeshet, hogy elbotlom a kávában, és kútba esek. Megkavarnak a saját félelmeim. Valamint nem nagyon tudok avval számolni, hogy aki nem így szerzi az információit, az elgondolni se képes amikor a szavába vágok, a pici időnket (melyet ez esetben épp edzőm szabott ilyenre azzal, hogy nem adott több alkalmat) nem a valójában engem is érdeklő történetek mesélésére szánom, a neveket és arcokat keverem, meg úgy általában a szétszórtság minden tünetét produkálom, hogy mindeközben valahol a mélyben benyomások, tendenciák formájában mégis felszívtam már sok olyan információt, amiről legszívesebben ő maga se tudna, meg néhány nem olyat is. (Ettől még nem állítom, hogy ismerem az illetőt, csak azt, hogy a felszínnél valamivel mélyebben látom.) Joggal éli meg úgy, hogy nem figyelek rá. Édesmindegy, hogy ő se figyel rám, se a felszínen, se a mélyben, hiszen éppen a ráirányuló figyelemre vadászik, eközben meg már hogy jutna ideje rám figyelni. (Ó, hogy mennyire átérzem a meg nem értettség, a figyelemhiány, a közlésvágy, a Társ-talanság feszítését, látom,  mit próbál a fészbuk- és társ/aság/függéssel pótolni ... )
Egyszóval a látottak-hallottak, néhány kétértelmű levélváltás után érzelmeim libikókáztak az értelmemmel. Az őt motiváló korai sérülések mibenléte, családi mintázata kezdett kirajzolódni a történetek nélkül is. No és az, hogy sok ezekből a közös. Mégis, lassan kezdtem barátkozni a gondolattal, hogy a sors most őt utalta ki, vele kell valamit megtanulnom (ez így is lett, legfeljebb másképp, mint ahogy el tudtam képzelni), tehát inkább a szívemmel figyeltem rá, egyre jobban megértettem, megéreztem az egész embert. Ám akkor történt valami, amitől megint hátráltam három lépést.

"Buddha tanításában nincs semmi erőfeszítés. Nem jár az üdvözülés útján az, aki gyorsan jár. Nem lelhet az Útra az, aki keresi, viszont rajta jár, aki nem keresi. Hívek! - szólt végül Lin- csi. - Értsétek jól a pátriárkát, s ne tegyetek semmit az üdvözülésért. Csak a köznapi dolgokhoz kell magát tartania az embernek, és ügy-nélkülinek maradnia. Legyetek önmagatok mesterei ott, ahol éppen vagytok, és ott helyben megigazultok. Minden nap, minden reggel, mindenütt - fejezte be tanítását Lin-csi apát, kolostorában, a Hou-to folyó partján." (Su-La-Ce: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában)

A próbatétel utolsó felkészítő edzésén történt, egy újholdas, százszoros teremtőnapon. Hát, amit én ott teremthettem, afölött  most inkább elsiklanék... 
"Ha meg akarunk gyógyulni, hosszú életet akarunk élni, ha meg akarunk világosodni...a céljaink között kell lennie a vasegészségnek." Arany János után nagyon szabadon gondoltam: akar a fene! Bár a korábbi alkalmakon is elhangzott néhány furcsaság, most csak felnyögtem. Szépsége is van: a Krisna-tudatú társammal együtt jajdultunk. Ő  azért is, mert a nekem címzett, de hamis kíméletből inkább hozzá vágott okítás az ő fején csattant, az ő egykori betegsége lett pellengérre állítva, miközben a beszélő rám nézett. 

Emlékszem, huszonéves koromban szinte hisztérikusan hajtogattam, hogy meg akarok végre világosodni, legyen már vége ennek az egésznek, s nem lehetne-e, hogy egy  lámpát szereljek a fejemre, evvel letudva az egész megvilágosodás kérdést? Azóta már (legalábbis a tudatommal) feladtam  akarással. Egyrészt, mert bármit akartam, megkaptam, legfeljebb nem pontosan úgy, ahogy képzeltem (ismerjük a Galaxis útikalauz hülye kérdését meg az erre adott hülye választ, azt hiszem, így van ez a hülye kérésekkel is), és borítékolva volt mellé a közeli katasztrófa is. Elég merészen tanítottak a láthatatlan tanítók, a legbátrabb kívánságaim is teljesültek, azon a szinten, ahol éppen tartottam, ahonnan kértem. Aztán boldoguljak... 
Mindig bölcs akartam lenni, de csak okos lettem. 
Másrészt kedves advaitáim, Ram Tzu és Adyashanti nyomán a csodaváróktól eltérő véleményem alakult ki a megvilágosodás marandóságáról, céljáról. Előbbiről - amennyiben nem akarunk önmagunkhoz és a köröttünk lévőkhöz túl közel vizsgálódni - Tolkien fehérből sötétté vált Szarumánja, utóbbi hedonizmusáról a megfeszített Jézus is tudna mesélni. Arra persze nem veszek mérget, hogy nincsenek bennem az akarásnak lappangó csírái, de igyekszem nyakon csípni őket. Mindenesetre a Tao Te King ezt írja erről: "... aki vágytalan, a nagy titkot megfejtheti ..."

"Isten azt támogatja, amit te akarsz!"  Itt aztán ki is ment a biztosíték, mert nehogy már valaki Istent is kontrollálni akarja. Nehogy ne mi próbáljunk arra figyelni, merre vezetnek az égiek, hanem éppen mi nyújtsunk be kívánságlistát... Megint a mellettem ülő krisnás társammal szisszentünk, a két világnézet együtt rezdülése is jelzi, a baj nem velünk volt. Sajnos én ki is fakadtam:  úgy hiszem, Istent nem igazán érdekli, hogy mi mit akarunk! A bennem talán a reformáció óta lapuló, "véres szájú" kálvinista prédikátor, és az ezzel egyenértékű, valamikor inkvizítor-létem gombjait nyomogatta éppen. Különben is, én akartam húszévesen az egykor számomra már egyszer bevált utat járni, református teológiát tanulni, igét hirdetni, társadalmilag legitimált pozícióból megmondani a tutit. A Gondviselés kegyelméből ez az ismétlés nem jött össze, de azért nehogy már egy edző elhappolja a szerepemet!  Igen, bármilyen mulatságos, bárhogy nevetek e sorok olvastán én is, de azért csak ne már...
Arról nem is szólva, hogy még azzal se tudtam megbékélni, hányszor de hányszor nem figyelek magam se, egyáltalán, vagy jól, vagy eléggé a vezettetésre.
Egy szó mint száz, ott és akkor mérsékelten voltam képes palástolni felindultságomat, azonban még aznap este visszatereltem magamat ahhoz, hogy értem őt, és  sértett ego-páncélját puhán leírt szavak gyolcsával pólyálgattam. Némán alásimult.

Sok más mellett akár csupán  Hamvas  nyomán is elég hosszan lehetne elmélkedni arról, hogy az akaraterőnek nem csak akkor van-e helye, akkor nem a kicsi, reszkető egónkat szolgálja, ha olyan úton használjuk, melyen az égiek áldása van, és a nagy akaratoskodás, a mindent kézben akarunk tartani - még az Istent is - kontrolláló szándéka, a szabályok közé szorított élet mögött valójában zsigeri szorongás húzódik... 
Szombat délelőtt rajzfilmet kell nézni, aztán piacra kell menni, aztán főzni kell ... különben széthullik a világ alattunk. Emlékszem, már a második órán belekíváncsiskodott a szatyromba, hogy mit vettem, mit fogok főzni. Önmagában csak vicces, idővel azonban mintává szövődött előttem.  
Ranschburg Jenő írja a sérüléseit kompenzáló személy vezetővé válásról: "ha megmámorosítja a mások fölé kerülés különleges élménye, ha a tükörben egyre inkább a dicséretre méltót látja, és semmi mást, ha se belül, se kívül nincs ellensúly...". Ha valaki (legyek mondjuk én) már eljut odáig, hogy felismerje a traumáit, a sérüléseit, rálát önmagára, ám segíteni még nem tud magán, az elég baj. De még milyen kockázatos, ha egy önmaga, vagy magukat a kívülről érkező megváltás ámításában ringató emberek  által jelölt vezető mindezt nem is látja, mert beleragadt a hárítás csapdájába! Ez tud csak igazán pusztító lenni. Tömegpusztító. Az áldozatok száma épp úgy lehet néhány, mint néhány millió, a minta hasonló.
(Elkerülhetetlen vajon, hogy oly sok felnőtt-testben élő, lélekben elakadt gyerek az önámítással nem megelégedve akarjon még népámító guru/politikus/diktátor stb. is lenni? Hiszen lám, én is milyen ügyesen  - bár igaz, kísértések idején nem kevés vívódással  - tartóztattam meg magam ez életem során ettől a könnyebbik úttól!  Persze az ön-vállveregetés után nem árt felidéznem, hogy bizonyára ezeket az utakat már korábban, javát életekkel korábban legalább nagyjából bejártam...) 

"Mennyi megúszni való,
Van-e nálad,
Van-e sérülés, van-e álom,
Még van-e elképzelés,
Vagy azok is mennek bele mind a levesbe?
... És álmodoznak, hogy más a hibás
Felnéznek és elkezdik, hogy: nem fáj." 
(Kispál és a Borz)


"Hallottál már az önbizalomhiányról? Ez a zöld manó. ...Valójában te teremtetted magadnak. Minden sámánnak van egy démona, amivel küzd. A tiéd a lehető legrosszabb. Az önbizalomhiány a világban végbemenő szörnyűségek legfőbb oka és kiindulópontja. Ez okozta a háborúkat, és döntötte az emberiséget nyomorba. Ez maga a Gonosz.
Szerinted Hitler szerette magát, vagy Cortes? Azért utálunk másokat, mert magunkat utáljuk. Addig nem lehetsz gyógyító, amíg le nem győzöd a zöld manót.
- De hogyan győzhetem le?
- Félek, hogy sehogy, teljesen sehogy. De kordában tarthatod. ... Van erre egy találó mondat a Bibliában, János evangéliuma: A szeretet elűzi félelmeinket. Tanuld meg szeretni magad!" (Miért éppen Alaszka? - indián tanítás)

"Én akarom"... ebből a két szóból éppen csak e két szó látszik megkérdőjelezhetőnek.


"Hiszel a határozott állításokban. 
Hangod az égig zengeted, 
Követelve mindazt, ami, úgy véled, jár neked. 
Egészség, jólét, boldogság,
Mind a tiéd, ha kéred. 


Ügyelsz rá, nehogy kapzsinak tűnj, 
Kérsz másoknak is. 
Büszkén fitogtatod
Hited nyilvánvaló jótéteményeit,
Sorsod kétségbevonhatatlanul jobbra fordult. 

Ram Tzu feltenne neked egy kérdést:


Miért nem jutott eszébe
Ez az egyszerű módszer annak, 
Aki éppen most veszett éhen?"
(4. vers)



Helyénvaló-e, ha egy tanító önmagát helyezi a Tanítás elé, Isten hírnöke a Hír elé, teremtmény a Teremtő elé,  gyógyító a Gyógyítás elé, (ország)vezető a Vezetés elé... egyszóval a szolgáló a Szolgálat elé? 

Abban hiszek, hogy igazi segítő az lehet, aki nem akar az lenni, csak hagyja magát magasabb erők eszközévé válni. Kaptam néhányszor így, talán adtam is. Egy ideje pedig a legjobb barátom áldozata tartja fenn az életemet, amennyi időt nekem ad még tanulásra, tapasztalásra, legalább annyival rövidíti a sajátját, nem törve fejét a miérteken, szembenézve azzal, hogy ebben a körben az idő hamarosan mindkettőnk számára lejár. 
Ami nem eszközzé válás, az segítő-szindróma. Egy személyiségzavar, amely ha van bennünk tudatosság - egyre nagyobb tudatosság, hogy szembenézzünk a valódi motivációinkkal, hogy nem szentségből cselekszünk, hanem számos más, bennünket egyensúlyban tartó okból -, akkor több haszon származhat az efféle kompenzálásból, mint ha például gurusággal vagy politikai hatalommal kísérleteznénk. 
Úgy tűnt,  most épp edzőm tűzte ki a megmentésemet célul. Nem csak olvastam eme istencsapásának szakirodalmát, kiváló szakdolgozatot írtam róla, a bőrömön is tapasztaltam különféle helyzetekben, hogy - miként a rajongás is - a "segítő" személy ambícióiról, kivetítéseiről szól, arról, hogy mit akar, nem pedig a másik ember valóságáról, nem arról, hogy mi van. Minden ilyen kísérletben sérültem, minél magasabbra emelt valaki - rosszul becsülve fel saját képességeit, erejét, motivációját, ezzel pedig meg is érkeztünk az önismeret témaköréhez -, annál nagyobbat zuhantam végül. (A függőségi libikókáról most nem is beszélve.) Egyszer egy "mentőakciónál" pár percen múlt, hogy nem pusztultam bele. A "megváltó" nem rám figyelt, az én szükségleteim helyett  a sajátjára.
Mindenesetre a fentiek alapján nekem sikerült valahol útközben letennem a megváltó-megmentő szerepkörről. (Sebaj, príma primadonnaként mindig bővelkedtem szerepajánlatokban.)
Megjegyzem, edzőm is osztotta bélyegeket  - ezt nevezik spirituálisul címkézésnek, magam is elég jó vagyok benne, most éppen a spirituális egoizmus, spirituális materializmus és a spirituális hedonizmus járnak a fejemben -, ám soha nem kérdezte, a számos nyilvánvalóvá vált nyavalyám mellett egészen pontosan mely kór az, amelyhez végzetesen "ragaszkodom", idézet szó szerint.  Úgy tűnt, az a fontos,  hogy  erős megmentőnek érezhesse magát. Bármiben megmentőnek. És persze romantikusan hősiesebb, s mennyivel szebb ürügy arra, hogy a megmentőnek addig se a saját dolgával kelljen foglalkozni, ha például egy daganatos megbetegedésből ment meg valakit,  mint ha az derülne ki rólam, hogy aids-es vagyok, esetleg egy szuicid hajlammal kombinált, titkos elmebajban szenvedek. Természetesen a mások iránti érzéketlenségünk nem feltétlenül gonoszságunk, inkább a magunk iránti érzékenységünk elnyomásának tükröződése, mely elfojtás valaha bizonyosan segített  a túlélésben, ám idővel akadállyá vált. 
Tanulmányaim, tapasztalataim és önvizsgálat után erre az eredményre jutottam: 
Sajnálat nem létezik, csak önsajnálat. Amikor sajnálunk valakit, az a saját tudattalan szorongásaink másikra vetítése csupán. A köznyelv is jól kifejezi a "lesajnálás"-t, amikor az elnyomott félelmeinket próbáljuk még lejjebb szorítani, félünk a tudatosítás fényébe emelni azt, amivel nem akarunk szembenézni a másik ember létének tükrében sem. A már tudatosult félelmeinknél pedig a még feloldatlanságukkal nem békülünk.
A gazdag ember is megláthatja a koldusban félelmei tárgyát, akár azt, hogy elúszhat az identitása alapját jelentő vagyona,  vagy azt, hogy magányosan fog megöregedni, esetleg azt, hogy egy betegség során elveszítheti mindenhatónak hitt testi erejét. A sajnálat - mint menekülés önmagunk valósága elől - alig különbözik a bajban levő láttán elfordulástól.
Az együttérzés valóban a másik ember mellé állás, ehhez azonban némi érettség volna szükséges, és alázat.  Azt hiszem, ez a bátorság.

Nem oly régen tanulom, hogy ne legyenek nagy elvárásaim a különféle  tekintély-övezte tanítókkal, vezetőkkel szemben, e tanulási folyamat egy részének ezen az oldalon és a közösségi portálon tanúi lehetnek az olvasók. Amint azt már írtam, mindnyájan el vagyunk maradva valahol,  ám mind tudunk valamit, amit más nem, és tanulhatunk egymástól. Ezért számomra nem volt értelmezhető oktatóm karácsonykor feltett kérdése, hogy egy szerintem kirekesztő - konkrétan homofób -, és néhány más, számomra furcsa megnyilvánulása után miért maradok az ő  edzésein mégis. 
Puzzle-darabokként kiegészíthetjük egymást, létünkkel tanítva, gyógyítva, vagy rosszul kapcsolódó fogaskerékként kiálló sebeinkkel összeakadhatunk, folyton irritálva, sértve magunkat, a másikat. Edzőmmel gyakrabban éreztem az utóbbit. Azt hiszem, a legalapvetőbb ellentét köztünk az, hogy amennyire ő irtózik a mélységtől, én legalább annyira a felszínességtől. Az ilyen  helyzeteket talán a humorérzék, a kíváncsiság, vagy a fokozott tudatosság, a magát nem féltő önvizsgálat olajozhatja be. Igyekeztem a köztünk, szőnyeg alatt - átbeszéletlenül - púposodó sok mindent egyenként számba venni, azonosítani, még ha kisöpörni egymagam nem is tudtam. 
(A "tekintéllyel, karizmával, bármilyen hatalommal visszaélve ne fényezzük már a korlátainkat addig, hogy végül koronaként mutogathatjuk, káprázatépítéssel szerezve rajongókat és szeretetpótlékot, mert ez személyiség- és társadalomromboló"-témát jó okkal nem sikerült  a mai napig elengednem. Nem csak másokét, de a családi mintákból továbbszövődő sajátjaimat is fel tudom rajzolni, legalább rá tudok nézni a traumáimra. Gyógyulásom mértékét talán az jelzi, hogy igyekszem minden dolgok árnyéka mellett a fényüket is látni. És megtanultam, hogy nem kell valakinek szentnek lennie ahhoz, hogy valamiben lehessen értékmutató másoknak. Nekem lehet is, ha nem akar...)


Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni... Spirituális Mesterem - így, nagybetűvel -  az lehet, aki némán kísér, fogja a kezemet, mikor a démonaimmal találkozom, puszta jelenlétével biztonságot nyújt. Erre csak az képes, aki maga is szembenézett  önnön árnyékával, megküzdötte a harcait, és eléggé gyógyultan jött fel a mélyből. 
De nem is kell mindenkinek annak lennie. Lehetne mindenki mester abban, amihez valóban ért. Egyebekben pedig taníthatjuk egymást egy órán, egy héten, akár hosszabb időn át, hiszen mindannyian tudunk valamit, amit mások nem. A sarki alkoholista is tudhat.
Ha nem akarsz a mesterem lenni, az vagy. 

Egyébként csak egy félős kisfiú/kislány nagy egó-páncélban.

"Nem tudom, hogy van ez, mikor rád nézek, önmagamat látom." (Rumi)

Mindaz, ami benne zavart, újra és újra szembesített a magam hiányosságaival és mindavval, ami mostanában foglalkoztat. Rejtőző kontroll-késztetések, hatalmi igények, és biztosan olyan-e a viszonyom a tekintélyhez, rajongáshoz, a népszerűséghez, amilyennek hiszem, miközben ezt a témakört gumicsontként rágom már jó ideje. (Mostanra odáig jutottam a felismerésben, hogy nem magával a tekintéllyel van gondom, nem a tisztelettel. Számot is vetettem, kik azok az életemben, akik felé így tudok fordulni. Pusztán a visszaélésre való reakcióim jelzik gyógyulatlan sebeimet.) Hol lapul nálam a gyávaság a bátorság látszatán túl?  Igazán nem akarok senkinek, megfelelni, biztos-e, hogy elengedtem már az összes kapaszkodási vágyamat, no és hol állok én a szeretet tanulásában, mi a helyzet a rugalmasságommal, meg a komfortzónámmal, az önbizalmammal és önbecsülésemmel, eleget fejlődtem-e alázatban, és mely tucatnyi tennivaló magammal az, melyeket halogatok, nem irigykedem-e valamire mégis az ő vagy más életében, s mi vackokhoz ragaszkodom, mit nem tudok elengedni? Arról pedig, hogy magam hány embernek osztottam az észt valaha, hirtelen számot se tudok adni. Nem utolsó sorban, ő legalább megél abból, ami örömet okoz neki. 
Ha pedig egy pillanatra is azt hittem, a fentiek bármelyikén is túl vagyok, felette állok ezeknek a dolgoknak, akkor most hahota.


De jó is lenne, ha a gyermeki létből nem az infantilizmust, hanem az egymásra való rácsodálkozást, a nyitottságot, az őszinteséget vinnénk tovább!



Intermezzo

Az ősszel induló csoport januárra lemorzsolódott, talán nem érezték a kezdők a támogató, türelmes figyelmet. Mint egy elitképzésen, az maradt, akinek nagyon erős a motivációja. Januárra már csak én, igen erős volt a motivációm, tartottam az égiek "haragjától", megtanultam, ellenállás esetén érdemes az azonnali és távlati - adott esetben több életre hosszútávú - következményekkel is számolni. Azzal néztem szembe, hogy a terem egyik oldalán helyezkedik el a most indulók csoportja, másik oldalon a régebben haladóké, én meg állok egyedül középen, botladozva "a reflektorfényben". Életem képlete. Elmosolyodtam. Hiszen ugyan hová álljanak a sellők? 
A próbatételre felkészülés során mulatságos volt, hogy pocakommal egy enciklopédiát emelgettem, a hasi légzést próbálgatva, néha oly jól domborítva, hogy le is csúszott rólam. A klasszikus irodalom tanulmányozására is rá voltam szorítva, így született  meg egy féléjszakai olvasás után A hadakozás regulái, ezért láthatóak a fenti Tao Te King-idézetek is.  Az otthoni gyakorlatok adminisztrálásához küldött Excel-táblázatok sokként értek, kezelésük már önmagában is próbatétel volt. 
Az utolsó felkészülési napokat egy barátnőmnél töltöttem. Odafelé, az elsőosztályú vasúti fülkében egyedül utaztam, ezért - kihasználva teret és időt - gyakorlásba fogtam. Egyszer csak belépett a kalauz, kikerekedett a szeme, később mindahányszor elhaladt a folyosón, gyanakodva pillogott be. Ezen a hosszú hétvégén a Körös-parton, egy Tisza-parti sétányon, parkokban is mutatványoztam, ahol éppen jártam. Van egy gyakorlat, melynek a szükséges ideig kitartásához vipassana-meditációt vállaltam támogatásul, ám igen zaklatott időszakomat éltem - e blog hekkelése, kitiltás, letiltás és betiltás valamint az itt ecsetelt érzelmek labirintusában - épp csak a testem e módszer szerinti pásztázására futotta, a semlegesség eléréséról szó se volt. Hiába no, hiányzik a napi kétszer egy óra üldögélés, és épp mostanában lenne jó igazán. (Vajon milyen földrengés tudna rávenni erre?) Szó mi szó,  különös látványt nyújthattam, behunyt szemmel, fura pózokban parádézva, útba eső kisvárosok közepén.
A próbatétel első napja a gyulai várfürdőben ért, ahogy a néhány nyugdíjas vendég szemében láttam, mulatságos produkciót nyújthattam a vízben és a medencék között balettozva. A hetedik -  akkor még nem tudtam, hogy számomra utolsó - napon pedig egy pesti belvárosi bérház körfolyosóján szórakoztattam az ablakból csodálkozókat.
A vidéki kirándulás egyik reggelén a távolabbi városba készülődtem, a nálam levő Ram Tzu-t kölcsönadtam ez időre vendéglátómnak, aki találomra Máté Gábor: A sóvárgás démonát vette le a polcról, hogy legyen mit olvasgatnom az úton. Ismét a gondviselés tanító keze. Már a bevezető hemzsegett az engem foglakoztató gondolatoktól. Hogy vásárlástól, szerencsejátéktól, szextől, nikotintól, alkoholtól, drogtól, facebook-tól, tévétől függünk-e, vagy a társadalmilag elismert sport-/munkamániától, netán naphosszat időzünk a spiri-turiban, édesmindegy.  Hogy mindezt a társadalom alsó vagy felső rétegeiben műveljük-e, szintén. A felelősség nem vállasa, a valóság hárítása, a szorongástól való megszabadulás késztetése, a pillanatnyi öröm hajszolása mindben közös. 
Mindössze a harmadik fejezetig jutottam, ám mélységes tiszteletet ébresztettem bennem a doki drogosokhoz való hozzáállása Vancouver Downtown Eastside-on. Alázat, őszinteség, önreflexió... Bátorság, hogy szembenézzen avval, a saját függősége egy tőröl fakad az övékével. Elmeséli, hogy jól menő praxisában - melyet később e karitatív-palliatív munkára cserélt - hagyott már ott szülő nőt is, mert kényszeres vásárolhatnékja támadt. Nem fényezi magát, vállalja azt is, hogy néha haragszik önpusztító pácienseire, de tudja, valójában ilyenkor önmaga fölött ítélkezik. Csak tátottam a számat. Valahogy így lenne jó mindannyiunknak tükörbe néznie. 



"A te feladatod nem az, hogy keresd a szeretetet, hanem pusztán azoknak a korlátoknak a keresése és megtalálása önmagadban, amelyeket ellene építettél." (Rúmi)

A lélektanban valamelyest tájékozottakban gondolom már megszületett a felismerés arról, hogy egy ilyen ember melyik fiókba szuszakolandó, ámde a "nárcisztikus személyiségzavar" címkéjét  kivették a világ ítélkezőnek kezéből (bár nálunk ezt a lélekgyógyász szakma talán észre se vette), a DSM legújabb kiadásából kiszerkesztették, mint a gyakorisága miatt az átlag "normalitásától" el nem térőt.  Egyszóval abban is, aki diagnosztizálná, és bizonyára mindannyiunkban több van néhány nárcisztikus vonással, mint azt korábban ideálisnak gondoltuk volna. (Az meg ugye alapvetés, hogy a nárcisztikus ember NAGYON NEM szereti magát?) 
Sok szó esik mostanában sokféle fórumon a szeretethiányos, se kapni, se adni nem képes, aranyos, helyes, ámde hisztis kisfiúkról. Azt ritkábban vizsgáljuk, hogy mi kislányok vagyunk-e, vagy nők, akik mellett könnyebb lehet férfinak lenni, és már eleve alkalmas férfiakat vonzunk-e be, vagy kisfiú-pasikat. 
Egyébként is, igazán mindegy, hogy a sérüléseink milyen elhajlásokat okoznak bennünk, legfeljebb a címke más. A fel nem dolgozott fájdalom közös. Van-e lényegi különbség aközött, hogy egy tizenéves Bruce Lee-filmekhez menekül a valóság elől, vagy könyvekhez? A menekülés az menekülés.

"Ne azt kívánd, hogy minden könnyen menjen. Kívánd azt, hogy legyen erőd legyőzni a nehézségeket." (Bruce Lee)

Miféle félelmek választják el az embereket egymástól? A kapcsolataink jelzik, hol tartunk, a nehézségek tükrözik mindazt, ahol feladatunk van. Ha elmenekülünk, magunkat is gátoljuk a fejlődésben. 

Sebzett madarakként gubbasztunk egymás mellett,  vergődésünkkel olykor további sérüléseket okozva a másiknak. Bár inkább tudnánk együtt repülni!


Persze felmerült bennem az is, ha önmagamat nem fogadom el saját mesteremnek,  az eddig mindannyiszor - még ha csak évek, évtizedek múltán -  beigazolódó, és például a vele kapcsolatos korai megérzéseimre sem hallgatok, akkor ugyan kire?
Egy nem mindennapi személyiségről írtam, valakiről, aki aranyos, sérült, suta, olykor gyáva mint mindnyájan,  aki a valóságtól való menekülése közben mélyen ásta bele magát a keleti harcművészetekbe, ebbe a kultúrkörbe, a gyógyászat több ágába, van benne játékosság, jó tanár, de ugye érzékelhető, hogy nem " A Mester"? Én sem vagyok mindennapi személyiség. Jól megkaptuk egymás egóját tanítóul. 
Nem tudom, hol a kulcs őhozzá, talán még ő sem találta meg. Azt se tudom, valaha megnyílt volna-e nekem, megmutatta volna-e legbelső, sérülékeny önmagát, képes-e erre most egyáltalán, csak azt tudom, erőltetni nem szabad. Az is lehet, hogy úgy érezte, jobban feltárta magát, mint korábban. Ez is viszonyítás kérdése, és én nem tudhatom...
A karácsonyi félresikerülésünk után ígérte, hogy még január elején leülünk, azután csak szabadkozott néha, kéretlenül, hogy elfoglalt - bár a fülem hallatára hirdette, hogy csak hívják bátran, szívesen találkozik, beszélget -, nem szóltam, én igazán ismerem a halogatás természetét. Ugyanakkor edzéseken köröttem sündörgött, ha feltűnés nélkül tudta, megfogta a kezemet, vagy hátulról pajkoskodva átkarolt  vállamra támaszkodott - ilyen gesztusok a mi kapcsolatunkból nem adódhattak -, ám viszonzásra nem talált, az is előfordult, hogy leráztam magamról, mert én nem tudok, nem is akarok látványosan, egy csoport előtt demonstrálni valamit, ami nem tiszta még köztünk sem. Ezt üzenetben is megírtam, sértődésnek elejét véve avval, hogy addig is, míg kiderül, mi ez köztünk, megőrzöm érintése emlékét. Hallgatás... bár nem is vártam választ, pusztán közöltem valamit.  A fülemet húzkodta (szó szerint!), én meg nem bírtam kihagyni a csipkelődő megjegyzéseket. Jó kis ovis játékok, magam is mosolygok rajtuk. Rajta. Magamon. 
(Később hallottam,  szokása a külvilág felé nyilvánvalóvá tenni, hogy a nő kezdeményezett, ő meg csak hagyja magát. Szerintem a magunk hagyása is felelősség. Ha a mese igaz, rímmel arra, amire korábban, a teázós találkozás után felhívták a figyelmemet.)
Aki önmagához nem őszinte, azt hiszem, nem tudatosan hazudik másoknak sem, egyszerűen észre sem veszi, hogy már másokat is ámít... A kognitív disszonancia ural bennünket, csak akkor nem, amikor belső feszültségeinkkel szembenézve a rosszullétet is vállaljuk.  
Mindannyiunknak szabadságában áll ott tartani, ahol éppen. És ott vagyunk, ahol most külső-belső körülményeink engedik. Mind a Gondviselés Kegyelmére vagyunk bízva, és bizonyára ő is megkap mindent, ami a benne szunnyadó kincsek kiteljesítéséhez szükséges.

"A legtöbb ember fél igazat mondani, fél igazán őszinte lenni - nemcsak másokkal, de önmagával is. Persze ez a félelem abban gyökerezik, hogy a legtöbben intuitívan tudják: ha valóban teljesen igazak, teljesen őszinték és nyíltak volnának, nem tudnának többé senkit irányítani." (Adyashanti: A világod vége)


Mert a szépségek... 
Láttam őszintén felragyogni érkezéseimkor, láttam ugyanígy átölelni másokat, ártatlan örömmel. Láttam nagyon fáradtan is, éretlen arca szem alatti árkoktól vált karakteressé, ez egyszer nem volt ereje szerepekhez, fegyelmezetten, halkan gördülve vezette végig az edzést. Mint egy műalkotásban, úgy gyönyörködtem a látványban. 

Néha bámulatosan képes volt figyelni. Egy edzés után meghívott, hogy az esti,  csoportos megbeszéléséig adódott lyukas időmben maradjak a haladókén is. Sarokba húzódva gyakoroltam, időnként félreugorva a velem szemből érkező fegyveresek áradata elől. Rám szólt, hogy maradjak nyugodtan, nekik is meg kell szokni, hogy van ott valaki (vajon ki? tudtommal előttem nem állt ott senki, és hamarosan már én sem), nekem is, hogy a szembejövők nem tarolnak le. Noha ebben a helyzetben én csak nem akartam őket zavarni, ám ez a mondat mégis mélyen beletalált életmintáim közepébe.

Ugyanerről az alkalomról őrzök egy aranyos jelenetet, amint a menet élén masírozott felém, vicces mozdulatokkal demonstrálva azt magyarázta nekem, hogyan táncolnak a "faszik" (idézet megint szó szerint) a diszkóban.  Megnevettet a kép, ha eszembe jut. Hímpáva násztánc Travolta-módra. 

Máskor pedig az bűvölt el, hogy egy ilyen zárt embert is utolérhet az információk szinkron-áramlása, amikor éppen arra válaszolt, amit előtte otthon, magamban elhatároztam, hogy meg fogom kérdezni, történesen azt, hogy szerinte lehetséges-e egy darabig nem a gyakorlataim mennyiségére, hanem a már elsajátítottak minőségi csiszolására figyelmet fordítanunk. Pont ki se kellett nyitnom a számat, érkezett a válasz. 

Szerettem vele együtt gyakorolni, hozzám akadt türelme, szétszórt figyelmemnek újra meg újra megmutatni ugyanazt a mozdulatsort. 
Olykor pedig megpillantottam angyalszárnyait...


Talán most sikerült először ilyen jól megfigyelnem, hogy érzéki vágyaim az érzelmeim amplitúdójától, ritmusától mennyire eltérően hullámoznak, a rációval pedig köszönőviszonyban sincsenek.  Leírhatatlan, nem is próbálom. 
Visszanézve azt hiszem, ha ősszel bátran hív, engedtem volna az invitálásnak. Volt már ilyen, távlatok nélkül adni és elfogadni, amit akkor és ott lehet. Ám tavaly az én gondolataim nem ilyen tájakon jártak, másra figyeltem, kezdeményezni még annyira sem jutott eszembe.
Karácsony után pedig már sok zavar terhelte egymás felé fordulásunkat. Az edzésen lopott érintéseiről szóló üzenetem, majd az utolsó levélváltásunkban megnyilvánuló őszinteségem során háromszor léptem hozzá közelebb, s távolabb a komfortzónámtól, biztatva, hogy járjunk utána, mi ez. Mindháromszor hatalmi játszmákban használta a milliméternyi térnyerést. (Birtoklás-féltékenység-zsarolás: hol aludtam?, kivel megyek? stb... kimondatlan, tudattalan, ám a lélek tükréből kivillanó félelmek, kérdések, törekvések.)
Mégis, éppen a karácsonyi találkozásunk után ébredeztek vágyaim. Néha eltöprengtem, hogy is van az a pszichológiai alaptétel, mely arról szól, hogy a minden mást nélkülöző szexuális vonzás bármely nemnél az anyától kapott korai sérülés mintázatát hordozza magában. Ebből a szempontból lényegtelen különbségnek látszik, hogy szülőnk elhanyagoló vagy túldédelgető volt, mert ha meg is adta mindazt, ami testi szükségletünk, akár ha el is kényeztetett, evvel csak az intimitás, a meghittség hiányát pótolta, amiről meglehet, hogy maga sem tudta, mi az. Szeretni pedig az édesanyánktól tanulunk. Lehet valaki keresztény, taoista, akármista, mester vagy tanítvány, attól még élhet ilyen vagy olyan díszletek-szerepek között érzelmi deprivációban. Ha valaki képes felvállalni és kimutatni az érzelmeit, azzal nem csak a sebezhetőséget vállalja, de a felelősséget is, s épp ezek elől szokás különféle - a helyükről kirángatott, félremagyarázott - tanokhoz menekülni. Például a buddhizmus... 
Az utolsó levélváltás után volt egy cseppnyi visszhangja az eseményeknek, és egy kisebb kórus énekelte a fülembe, hogy bújjak ágyba vele, ez a megoldás. De mire lett volna megoldás? Legelső gondolatom az volt, hogy egy intimitást elkerülő ember meg tud-e nyílni bármikor is, vagy a teázóhoz hasonlóan az ágy is színpaddá, a takaró jelmezzé, az ölelés szereppé válna? Ha egy mindenben külső megerősítést kereső ember megkérdezi, "szeretsz? jó volt?", az templomrombolás, nem Istentisztelet
Attól tartottam,  ha amikor még nem történt semmi, már birtoklási megnyilvánulásai voltak, egy ilyen lépés után olyan  játszmákba fogna, melyek lepergetéséhez nem vagyok elég jól. Nem feszültséglevezetésről, de továbbiak generálásáról lenne szó. 
A lepedők között meghitten játszani vagy áhítatba zuhanni szeretek, nem  csapdákat kerülgetni. Ha nincs bizalom, akkor pedig nincsen sehol. 
(A rongyosra sérült szív szív és a túlkompenzáló ész küzdelme. A fentiek éppúgy lehetnek félelmek, előrevetítések, mint - világnézet szerinti megközelítésben évek vagy életek alatt - felhalmozódott tudás, és az dobja rám az első követ, aki pontosan érzi a határt. Éppen az nem dobálózik, mert nem felejti a folyamatot, amikor átégett ezen, az emlékezés pedig együttérzést szül. A szív útja nehéz, és olykor fájdalmas.)
Végül, mikor még egyszer rázendített a kórus (erről majd lentebb), ráébredtem, hogy már nem is érném be a testi érintéssel. Az ismeretlen múltban volt talán valami, vagy lesz egyszer valami, amit csak megsejtve is méltatlannak éreztem, hogy sokféle hiányunkért pótszerként használjuk egymást.  Csupasz lélekkel ölelni a csupasz testet. Ez tehetett volna bennünket valóban erőssé. Egy órára, egy hétre, vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy szeretni tanuljunk, s meg ne haljak.

Életutunk során begyűjtött félelmeink legyőzhetik bennünk az együtt érző kíváncsiságot. Elmegyünk egymás mellett, és biztosan szegényebbek leszünk. 




Ha van is további közös feladatunk, annak bevégzése most másik létkörökre maradt, s onnan nézve igazán mindegy, hogy egyszer majd testvérként, mester-tanítványként, barátként vagy párként tudunk csendesen együtt létezni, a lélek szintjén már összeolvadva, régen megbeszélve mindent. 

Utunk szétválása most pedig így történt. Csipkelődve megkérdeztem, az ő próbatétel-vállalásai miért nem nyilvánosak a csoport előtt. Azt írta  - s ezzel egy időben közzé tette a saját penzumát is -, hogy az  egész élete próbatételekből áll, és ne felejtsem el, hogy ezt a száz napot nem magáért, hanem értünk szervezi. A tőlem telő  puhasággal, ugyanakkor nyílt őszinteséggel válaszoltam, hogy mindenki élete tele van kihívásokkal, nem érdemes önmagát mások fölé helyeznie, valamint hogy a valódi szolgálat nem bizonygatja önmagát, és a munkamánia sem jó cselekedet. Nem vagyunk önzetlenek, míg csak nem válunk kisangyallá, tündérré, bódhiszattvává, világnézetünk szerinti istenséggé. Meg azt, hogy  nincs baj, ha ennek tudatában, tudatosságban cselekszünk, még akkor is, ha pótcselekszünk. Naivan Ram Tzu-t ajánlottam figyelmébe, hátha abból jobban megérti önmagát, a valódi motivációit,  a teologizáló, Istent is ellenőrizni, befolyásolni vágyó késztetéseit. Vigasznak szánva megírtam, hogy az én egóm is Ram Tzu ostorcsapásai alatt nyög. 


"Az emelkedett spirituális állapotok - sugárzó tökéletességüknél fogva - a leghatékonyabb búvóhelyek közé tartoznak. Így történhet meg, hogy egyes emberek újra és újra csodálatos állapotokat élnek át az általuk választott meditációs csoportban, a munkából hazatérve mégis az első dolguk, hogy belerúgjanak a kutyába." (Adyashanti: Az üresség tánca)


Indulatos választ kaptam, zsigerből és azonnal. Ha nem váltok stílust, és előbb eldöntöm, milyen ő, mint hogy megismerném, akkor el fogom veszíteni őt, és még az is megeshet, hogy az emiljeim is olvasatlanul maradnak! Egy  egész napig pislogtam kifelé a fejemből, átgondolva, hogy miként lehet egy több hónapos próbatételt, és egyáltalában bármit végigcsinálni, ha edzőm hangulata szerint fogadja vagy nem fogadja a megkeresést, és ha ennyire nem tudja szétválasztani a munkát a magánélettől. Felidéztem a próbatételhez írt szeretetmeditációs tanácsait, és azt, hogy most is épp  maga mond ellent ezeknek.

Fenyegetés,  zsarolás nem befolyásolnak tartósan. A kifogásolt stílus pedig a hitvallásom, ezzel az (olykor ön-)iróniával találkozott az első napon,  tetszett is neki, amíg távollévők egóját veszélyeztette, meg a sajátomat, és nem az övét. Számot vetettem azzal is, hogy kettőnk harca egy idő után a csoportot is zavarhatja, bennem mindenesetre oly nagy volt a játszmákból fakadó feszültség ekkorra, hogy a számomra legbiztonságosabb környezetben is azon kaptam magam, egy simogató kéz közeledtére rémültem rándulok össze, a legkisebbre húzva össze magam. Alig valamivel korábban - ahogy már fentebb is említettem - hekkelték e blogot, eltöprenghettem, hogy a nemzetvédelem vagy valamely olvasó lehetett, aki így jelzi, hogy nem osztja a világnézetemet,  kell-e vagy tudok-e valamit tenni, és egyáltalában, mit tükröz ez az életemben... Szétszórt figyelmem tovább szóródott, s legkevésbé sem befelé, hogy a csöndben megtaláljam, merre és hová lenne jó fókuszálnom... (Ugye, mennyire szükségem lett volna a mindennapi vipassanára?) 
Szívesen megismertem volna edzőm történeteit, de még szívesebben őt magát, nem azt, amilyennek mutatja, amilyennek látszik, hanem ahogyan valójában van. (A vipassana-szemléletet legalább magamévá tettem...) Éreztem, nem tehetem függővé az életemet attól, hogy valakitől kapok-e válaszokat. Azt is, hogy ebből az elveszett helyzetből csak én, és csak egy radikális vágással léphetek ki. 
Nem azért nem figyel, aki nem figyel arra, hogy a másik éppen lelkileg és vagy testileg haldoklik, katasztrófahelyzetben van, vagy éppen csak kényelmetlenül érzi magát, mert rossz ember, hanem eredendően a saját érzelmeire sem figyel tudatosan, azokért sem akar, nem tud, fél felelősséget vállalni. Most éppen ő nem figyelt rám (se), és bizonyára sokszor nem figyelek én sem arra, akire, amire kellene. 
Érdekesség, hogy  utolsó gyakorlónapon semmit nem értettem abból, amilyen mozdulatokat nekem mutatott, ez volt az első eset, hogy még csak követni se tudtam. Végül pedig ott felejtettem a jegyzeteket tartalmazó mappámat, és ez sincs jelentés nélkül. Eddig tudott tanítani, nem tovább.
Átgondolva mindezt, csak másnap reagáltam az üzenetre. Hogy elveszíteni csak azt lehet, akit birtoklunk. Mi pedig valójában sosem találkoztunk, nem alakult ki köztünk bizalom se, nem hogy birtoklásra "okot adó" kapcsolat. Azt is írtam, hogy a legjobb kívánságaimmal engedem el őt. Szívemből sugárzó fehér Fény-postával küldtem el búcsúmat. A következő napokban érkeztek még körlevelek, tehát megkértem, vegyen le a levelezőlistáról. Az érintett társaimat tájékoztattam a döntésemről, ez a hír is  azonnal eljutott hozzá. 
Egy hét múlva mégis felhívott. Nem érti, miért szálltam ki a próbatételből, és egyáltalán, kiszálltam? Szerinte feszültség se volt kettőnk között. (No igen, korábban azt mondta, lúdtalpam meg velem születetten deformált csigolyáim sincsenek, és ezek szerint feszültségünk se. Akkor tehát,  ha valamit tagadunk, az nincsen, gondot sem okozhat, azzal nem kell semmit sem tenni.) Ő egyáltalán nem akart tőlem semmit, nem voltak "hátsó" szándékai (idézet szó szerint), ha én szerettem volna valamit, miért nem szóltam. Megjegyeztem, hogy szerintem erre a beszélgetésre nem alkalmas a telefon. Dehogynem, ez így egyszerűbb, rövidebb! Miért jó nekem, hogy mindig a nehezebb utat keresem? Ha pedig nem jó,  miért nem hallgatok az ő mestereire? (Nem kérdeztem vissza, hogy neki vajon mire jó, ha a körülményesebb, rejtőző kommunikációt választja.) 
Szerinte az utolsó üzenetében nem volt indulat, miért lett volna, ő csak annyit írt, hogy ne ítéljem meg őt ismeretlenül. Annyira váratlanul ért a hívása és az, amit mondott, hogy csak hebegtem arról,  ha nem volt elég nyilvánvaló a két üzenetem, ismét jelzem, már nem járok hozzá semmilyen edzésre. Úgy tűnt, megértette, hogy itt a vége, elköszöntünk és letettük a telefont.   Ám néhány perc múlva újra hívott. Ha edzésre nem is, de két egyéb programra menjek velük, az egyik egy kínai vacsora, a másikra már nem emlékszem. Egyértelművé vált, hogy nem értett az eddigiekből semmit, és ezen alaposan elámultam, megint csak habogtam valamit arról, hogy a kettőnk közti feszültség bárhol ott vibrál, nem csak az edzésen, egyikünkben sincs elég alázat, és nekem ez nem jó, egy ideje már nem mosolyogva jártam, nyissa ki a szívét, és próbálja átérezni... Ám ekkor, mondat közepén letette a telefont, épp csak annyit mondott némi éllel:  "bocsánat, hogy nem vagyok túl alázatos", és puff. Gyarlóan emberi, ahogyan többségünk. Cseppet sem mesteri. 
Érzem azt is, számára milyen nehéz döntés, komfortzóna-átlépés lehetett kétszer felhívnia engem, s becsülöm, amiért megtette. (A második után zendített rá újra jó barátom,  a korábban említett kétszemélyes kórus egyik tagja, azt mantrázva, hogy ez az ember le akar feküdni velem, hagyjam már magam... )
Kis idő múlva visszahívtam, hogy békés hangvételben zárjuk le ezt a történetet, de nem vette fel a telefont, nem is jelentkezett többé. 

Aki a teljességet elérni akarja: a legmakacsabb akadék, mely bogáncsként rácsipeszkedik: a hiúság. A teljességhez tudatosan közeledő ember kiválónak, felsőbbrendűnek érzi magát. (Weöres Sándor: A teljesség felé)

Végül hadd jöjjenek az én taporságaim. Amikor a homofób megnyilvánulását, és az ehhez fűződő további elképesztő magyarázatait egyszer úgy reagáltam le,  hogy "ezért igazán kár volt Kínába menned". Pfff... Mintha valaki azt vágná a fejemhez, hogy azért, amilyen most vagyok, igazán megérte két Caminót végigjárnom! És mennyire szeretném én ezt a valakit! Csodálatos, hogy az ég nem szakadt rám, amikor ez kiszaladt a számon. Illetve lehet, hogy amikor rám szakadt, nem tudtam, hogy az a darab éppen ezért. 
A másik eset a távozásom után történt, talán ha három héttel ezelőtt. Nem teszek úgy, mintha nem olvasnám a közösségi portálos bejegyzéseit. Mivel közéleti témájút sosem láttam köztük, elcsodálkoztam, amikor egy hajléktalanról, majd az ukrajnai helyzet hazai megítéléséről szólót pillantottam meg. Végre talán nyit, odafigyel valami másra is önköreink kívül,  hiszen amitől elzárkózunk, az útjában áll az ébredésnek. Csakhogy én akkor értem haza felzaklatva Alföldi Mephisto-járól, és az ukrán bejegyzése a párhuzamokat juttatta eszembe. Mert mi van akkor, ha valakinek nincsen  valódi, megküzdött és megélt világnézete, csak szeretethiányból, sebzettségből fakadó megfelelési kényszere, felvállalt szerepe, ami megalkuváshoz vezet, mindegy, hogy önfeladó feleségről, szélkakas politikusról , karrierista művészről, vagy  a spirituális piac igényeit kiszolgáló "gururól" van szó, mindegy, hogy milyen díszletet épít, milyen álarcot visel... 

"Mindenki annyira bizonytalan, csak dizájnja van, nem identitása." (Sziámi: A gének tanácsa)


Még ebből a - természeténél fogva fogyatékos - írásból is látható, mi mindent vetítettem rá, s ki tudja, ő mit rám. Valószínű, hogy mindennek a fele se igaz, ám érdemi kommunikáció híján a valóságra nem derülhetett fény.

Egyszóval nem álltam meg, hogy az alapvetően jó szándékúnak érzett ukrajnai megosztását egy kicsit helyre ne igazítsam. Mindjárt ilyesféleképpen vezettem fel - nyilvános hozzászólásban -, hogy "nocsak, mégsem hülyeség politizálni?". ... És a föld se nyílt meg alattam. Pedig nehogy éppen én vegyem el a kedvét a próbálkozástól. Később észrevettem, hogy törölte a hozzászólásomat. Egy Mester biztosan nem tette volna. De hogy nekem mindig népművelnem kell, az tisztán a tudom is miből fakadó bolondságom.

Gondolom, természetes hogy néhány napig a becenevét viselő boltokba, hirdetésekbe botlottam a városban, a fészes oldalsávban szinte folyamatosan láttam, hogy egy olvasóm ilyen nevű játékkal múlatja az időt. Amire hosszan fókuszálunk, az aztán mindenütt az orrunk elé ugrik. A boltok, a hirdetések és a játékok bizonyára most is megvannak, ám ez az idő már elmúlt. 

Mindeddig nem volt szokásom ezen az oldalon ennyire személyesen megnyilvánulni, egyértelműen írásterápiára vetemedni, ám ez a történet szervesen illik e blogban jól követhető vesszőmenésem  rajongás-tekintély-hatalom-visszaélés nevű paripájához. Furcsa helyzet: a magam és az edzőm történetének tükrében próbálom közelebb hozni az ennél nagyobb léptékben zajló folyamatokat. (A hermetikus analógiákat ismerőknek ez nem újdonság, én meg csak a megérzéseimre, a tapasztalataimra hagyatkozom.) Ki tudja, mi feldolgozni valóm adódik ezzel, milyen szereposztásban és hányszor játszottam már hasonlóban, azokon túl is, amelyekre emlékszem. Nehéz ez azért is, mert egyszerre írok egy guru-szerepre pályázó emberrel és egy férfival kapcsolatos tapasztalataimról. Nincs gyakorlatom abban sem, hogy önmagamat valaki mással párhuzamosan elemezzem. 
Két hónapos vajúdással született, és ez az a bejegyzés, amit akármeddig lehetne folytatni, ám bevallom, mostanra már kezdem unni. Gondolom, ez az elengedés jele. 
A véremmel írtam, otthon, utcán, munkában, színházban, utazáskor, gépen, fejben, telefon hangjegyzetében, mindenhol, bárhogy, alvás és sok egyéb helyett.  Egy száznapos próbatétel naplóleírásának indult, majd - követve  belső utam stációit - újabb meg újabb megfogalmazások és újabb meg újabb szempontváltások születtek. Tudom, hogy jóval hosszabbra sikerült, mint amilyet a blog-műfaj elbír. Legfeljebb nem ezt fogják kétszázan olvasni, a felszínen pásztázókat kiszűri, és talán jobb is lesz mindenkinek, ha csak azt a két-három embert éri el,  akit éppen ez most továbblendíthet.
Leginkább persze magamnak írom, másfajta napló híján itt dokumentálva egy visszahúzó minta szélnek eresztését. 
Talán fókusz- vagy egyéb terápiával gyorsan el lehetett volna vágni, fájdalommentessé tenni, ám én a gyászmunkát választottam, hogy ne maradjon el a - legalább tőlem most kitelő mértékű - feldolgozás, megértés, tudatosulás haszna. A munka részévé vált ez az írás is. Többször úgy éreztem, az  ön-viviszekcióba belehalok, nyilván az egó-feleslegem félt nyivákolva a saját pusztulásától, pedig csak egy kis fazonigazítást kapott.
Ha nagyon elakadtam, az olvasók face-oldalain szembejött velem egy továbbvivő gondolat, néhány idekívánkozott, néhány meg a fejembe, ilyesmi talán mindannyiunkkal előfordul. Kaptam segítséget szövegfordításhoz is, egyszóval volt itt kaláka. Ám van amitől a szinkronicitások, tisztánlátók és médiumok között sokat próbált állam most megint kissé lentebb esett. Aznap, amelyen a nagy egó-páncélos kisfiús mondatot leírtam, éjjel egy üzenet nélküli képet kaptam Angliában élő olvasómtól. Válaszoltam, hogy köszönöm, ez éppen beillik valahová (éppen itt látható, a vonatkozó szövegrésznél), mire ő csak annyit írt, azt érezte napközben, valami ilyesmivel kínlódok, azért kell nekem ez a kép. Következő éjjel a 3. zsoltár érkezett Sebestyén Márta énekével, mp3-ban:  "te törted össze fogát a gonosznak, Áldásodat osszad....". Na tessék, itt meg a kínos fogas kérdésem! Megkértem, hogy most már legyen szíves lecsukni a harmadik szemét, fülét, bármilyét, ne sokkoljon tovább. Amikor pedig az életem képlete-hová álljanak a sellők részen merengtem, egy másik angliai olvasóm egy magyar-ír zenekar klipjét küldte el avval, hogy nem tudja miért, de én jutottam róla eszébe:  (http://www.youtube.com/watch?v=f8hYGbZ10OI). Én meg azt nem tudom, milyen víz folyhat arrafelé a csapból, ami ilyen képességekkel áldja meg a fogyasztóit ... - gondoltam éppen ezt, amikor egy itthon élő olvasóm,  a kapcsolati helyzetéről ezt írta nekem privát üzenetben: "Olyan kiismerhetetlenül hullámzó, és olyan sokkfélén gyönyörű, hogy tovább akarok lavírozni a kellése és a nemkellése között." Aaa... hogy nem tudta mi van, de éppen azt írta, amit akkor éreztem,, és egy mondatba beletette azt,, amit én tízbe próbáltam... Jóbarátom, olvasóm küldte a fenti kutas képet, amikor épp a Popper-résznél tartottam, úgy gondolta, egyszer majd jó lesz valamelyik írásomhoz, és úgy lett, éppen ehhez. Volt aki számtalan teendője mellett egy éjjel elolvasta és végigjegyzetelte az első verziót, a többivel már nem terheltem, jelen állapotért enyém minden felelősség. 
Szintén a fészen, egy privát "beszélgetés" során valaki - újfent semmit nem tudva e posztról - egy népszerű - a lentebbi felsorolásban is szereplő - táltos melletti sokéves munkájáról számolt be, amikor éppen azon töprengtem, hogy önreflexiót nélkülöző, zárt emberekkel érdemes-e, érdemes volt-e valaha is kísérleteznem önmagukról beszélgetni, példákat, irodalmat felhozni. Összefoglalta mindazt, amit elméletben már régóta tudok:
"A helyzet az, hogy az ilyen típusú embereknél nem működik Ram Tzu. Csak azoknál hatnak az ilyenek, akik egy bizonyos szintet elértek, van valamennyi önreflexiójuk és akarnak fejlődni. Ezeknél az embereknél ez nincs így, mert nagyon korai fejlődéslélektani szinten sérültek, és nyilván karmikusan is adottak a feltételek ehhez. És aki ilyen korán sérült, az nem éri el a felnőtt lelki érettséget. Egy idős ember testébe bújt csecsemő az ilyen. Dependens, állandóan szorongó. Teljesen éretlen, infantilis működésmódokkal. És nem lát ki belőle. És Ram Tzut olvasni egy dolog. De hogy ki mit képes beengedni magába belőle, az egy másik történet. Akinek kb. nulla az önreflexiója, annál ez természetese, mert ha egy kicsit is rálátna magára, totál kikészülne. Ezért élnek az ilyen emberek szinte teljes tagadásban, önámításban. Az elhárító mechanizmusnak hála, életben tudunk maradni, de sokan úgy maradnak életben, hogy valójában meghalnak, vegetálnak, valaki másnak az életét élik. ... Az ilyen mesterek, mint pl.. Adyashanti is, csak azok számára érthetők, akik már eljutottak az úton valameddig. Veszélyes ez a guru dolog is, pont az ilyen korai becsípődések miatt. Na de hát ez van, járjuk az utunkat. Aztán mindenkinél kiderül, hogy a tudattalanja engedi-e fejlődni vagy sem."
(Tőlem pedig Ram Tzu-t is kapott valaha, és ezt az írást is elküldöm neki, mert nem tudhatom biztosan, hogy nem pillant-e ide, vagy nem jár-e erre az összes óvintézkedésem ellenére őt beazonosítani képes ismerős, én pedig nem szeretném, ha mástól hallana róla.)

Meglehet, bölcsebb lettem volna, ha ezt a posztot az olvasók ihletére bízom! Érzem az égiek áldását a sok segítségben - melyek zömét egy hét leforgása alatt kaptam , és hálát adok érte. Ez megint Camino. Amikhez oly sok segítség adatott, hogy noha testileg-lelkileg gyakran szenvedtem, meg se fordult bennem, hogy ne menjek rajtuk végig.
Az olvasásról ez idő tájt leszoktam, mert ahány könyvet a kezembe vettem, kiderült, hogy mindnek a fele bekívánkozik ide, márpedig nélkülük is hosszú ez a bejegyzés.
Hogy a szívfájdalmat időnként én is sikeresen tolom el magamtól, nagyszerűen jelzi az, amikor a libidó korai, kellemetlen nevű fixációjának körülírásán töprengtem, vagy amikor az eredetileg ideszánt, később mégis máshol felhasznált, és szinte már elhíresült mondat - "Teoretikus gondolatfutamokba rejthetjük spirituális egoizmusunkat." - fékezhetetlen agyvelőmben megszületett, tényleg, igazán nem éreztem semmi bánatot. Ezekben a percekben saját zsenialitásom feletti örvendezésbe rejtettem a veszteségeim fájdalmát. Az ábrándok, remények, illúziók elvesztése fölötti szomorúságot épp úgy (a nagy racionalizálásban legalább azt nem szeretném letagadni, hogy álmodozni kellemes), mint egy másik emberrel való igazi találkozás lehetőségének félresiklása fölöttit.  
Az írás alatt kétszer estem náthába, egy árpa kezdett alattomban nőni a szememen, aztán az is kiderült, hogy e két hónap alatt valahol elhagytam a közellátásomat. Nem kérdem, miért. A fogas kérdésem műtétig bonyolódott. Helyzetemben butaságnak látszódhat, hogy még motivál a hiúság, másrészt azonban eléggé emberi, ha a méltóságunk látszatát akár egy évre, egy hétre, egy órára meg akarjuk őrizni. Igen, ez is ego. És tanítást is kaptam százezerért. Hogy  e leckét alaposan megtanultam-e? Hááát... 
Arról a - már a döntés pillanatában is felsejlő - veszteségről sem feledkezhetek meg, hogy a csoportban januárig eltöltött jó hangulatú órák és a számomra is elfogadhatóvá, élvezhetővé vált edzési stílus pótolhatatlanok. A kínálatot pásztázva azóta az is világossá vált, hogy e mozgásforma tanulását ott sem folytathatom, ahol abbahagytam, újrakezdhetem, de végére jutni talán már nincs időm. A rövidített formákat kínálók mögött  közel sincs akkora tárgyi felkészültség, mint amilyennel ő bír, gondolom - bár a számára nehéz dolgokban ő is a rövidebb, egyszerűbb útra törekszik - kedvenc sportja vonatkozásában ő se értékeli nagyra ezt a hozzáállást.  (A mélység és felszínesség, az egyszerűség és bonyolultság kérdése ebben az írásban is sokféle formában, több irányból visszaköszön.) Most csak ilyenre van lehetőségem, a "mozgásban tartás" céljának talán ez is megfelel. 
A nála tanult gyakorlatokat máig végzem, gyakrabban, mint az új kurzuséit (ahol azonban legalább a megvilágosodással nem gyötrik a résztvevőket). A gyökéreresztőset már az  ő edzésein megszerettem, igaz, saját lelkemhez adaptálva, sekélyen eresztett gyökérzetemet nem a stabilitás, inkább a világ felé nyitás csatornáinak érezve, karjaimmal a természetet ölelve. Születésnapomon az ország számomra legkedvesebb tájától búcsúzva, a Bánki tónak is megmutattam mindent, amit e mozgásformáról tőle tanultam.
Közös leckéink egyike bizonyosan az ítélkezéssel kapcsolatos. Bárhogy szerzem is az információimat, nem mindegy, hogy mit kezdek velük. Időközben tudatosult bennem a felismerés, hogy ez a történet valamiképpen sorsfordító számomra. Amit most meg tudok tenni, az a minél őszintébb önvizsgálat, a történések megértésére törekvés. A másik tanulni valónk az alázat. Túl a tükrözések és vonzások törvényén, van abban valami ironikus, hogy  épp én akadok ki valakinek a gőgjén, noha negyedszázada perelek az éggel, hogy adna már egy kis alázatot! Mer' mé' nem úgy van az, hogy bemegyek a közértbe, és kérek tíz dekát? De ha nem úgy, akkor adassék meg, hogy egy szép reggel arra ébredjek, éjjel kijártam az iskolát, és pikk-pakk alázatos lettem. Nos hát ez a kívánságom is teljesül, épp be vagyok íratva abba a tanodába. Ja, hogy ez mégsem egy gyorstalpaló? Említettem már, hogy mindig mindent másképp kapok meg.




Találkozás a rókával... Három héttel ezelőtt egy - hogy hogy nem, az edzőm által is ismert társaságban - kirándulás során pillantottam meg. Az útpadkán üldögélt, mint egy kutya, amelyik a gazdáját várja. Az utat nézte. Mutattam, hogy ott egy róka, a sofőr fékezett, pedig senki nem akart kiszállni. A csikorgásra se rezzent, ült tovább ott nyugodtan. Kinyitottam az ajtót, nem is csuktam vissza, gyanítottam, ha így viselkedik, akkor veszett lehet, jól jöhet, ha van hová visszaszaladnom. Szerettem volna ücsörgését lefényképezni, és ezt onnan, tizenöt méterről is megtehettem volna. Ma sem értem, miért közeledtem hozzá. A fejét felém fordította, egyébként mozdulatlan maradt, úgy tűnt, nem izgatja semmi. Mikor már csak öt méterre voltam, hirtelen megfordult, és beszaladt az erdőbe. A portréfotózás elmaradt. 
Este némi segítséggel és relaxációval sikerült megfejteni a jelenést. A hamisság, az álcázás, a megtévesztés mestere várt rám, csábított közelebb, ám amikor túl közel léptem, komfortzónáját veszélyeztetve és a lelepleződést kockáztatva, akkor elszaladt. 
Ez bizony sorminta az életemben. Eddig olyan politikai, szellemi és egyéb vezetőkkel sodort össze az élet - nyilván mert velük van tanulnivalóm -, akik érezték magukat annyira erősnek, hogy hasonló helyzetben rám támadjanak. Meg nem futamodott még senki.
A mitológiában van olyan szerepkör is, amikor a rókatündér jóindulatúan figyelmezteti a veszélyre az embereket. Ez a róka pedig - talán kettős szerepben - láthatóan rám várt. 
Az első kutyámat, "A Kutyámat" egy autóból hajították ki, rémülten  nézett a gazdái után, egy lépés közeledésre ijedten elszaladt. A Kis Hercegből tanultam, hogyan lehet megszelídíteni ezt a rőt színű  jószágot. Mindaddig hisztérikusan féltem a kutyáktól, majd Bori tizennégy éven át életem számos dolgában jó mesternek bizonyult.
Ám egy szelídítetlen vagy szelídíthetetlen vadhoz nem érdemes túl közel menni, hasznos volna megtanulni, kihez lépek oda, kit engedek magamhoz lépni,  a többiekből eleget és talán jobban is láthatok valamivel távolabbról. Nem érdemes az ámításnak sem elcsábulni. Objektivitás... s akkor a fényképező objektívjét is van mód használni. Amíg még kamera-, és írásfüggő vagyok.

"A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni azt, amit mindenki lát...
Én a te korodban naponta fél órán át csak ezt gyakoroltam. Volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhittem." ( Lewis Carroll: Alice Csodaországban)

Ha e sorok nyomán bárkiben az a gondolat erősödne meg, hogy az ő mestere-guruja-terapeutája maga a tiszta szeretet, a fény - mert mondjuk híres, karizmatikus, és oly sokan csak nem tévedhetnek -, meglehet az is, hogy úgy van...  

Talán mégis igaz, hogy ál-guruk  nincsenek, olyat vonzunk be segítőnek is, aki a mi tudatszintünk körül rezeg, tehát amilyet éppen "megérdemlünk". És ez is lehet tanítás.
E történethez kétmaréknyi hasonlót, vagy sokkal súlyosabbat ismerek köztiszteletű katolikus, buddhista papokkal, pszicho- és más terapeutákkal, kitüntetett pedagógussal, felejthetetlen csodákat alkotó, táltosként körberajongott színi rendezővel, tömegeket ugyanilyen sémával mozgató politikusokkal. Írtam róluk, és még tervezem is. Ismét felidézem Ram Tzut: "Gondolod, hogy van valami különbség?"  Egy kaptafára készült mesterek, a kaptafát pedig mi faragjuk.
Az én edzőmet is sokan tisztelik, néhányan szellemi vezetőjüknek tekintik. Micsoda szerencse, hogy nem karizmatikus! Az evvel járó felelősségbe sokan belebuknak, jobb esetben csak valami szürke zónába rántva a rajongókat is, rosszabb esetben feketébe.
Tanulni persze mindenből és mindenkitől lehet. Ahogy egy kedves olvasóm mondta, az "inverz mesterek"-től is. 



Camino Primitivo, Itt próbáltam fejest ugrani

Ez a történet nem olyan, mint a Camino, ahol egy vándor  egója könnyen háttérbe húzódhat, amennyiben valódi zarándok, és ahol számomra minden egyértelmű volt. Itt még nem látom teljes világosságában, mi a helyzet a patakkal, az orra eséssel, a jelekkel és a figyelemmel... Akár az is lehetséges, hogy ennek a próbatételesdinek épp ez volt a célja, ami most van. A szeptembertől nagyjából kétszer száz napon át idevezető út. Talán az életem próbatétele, hogy az ismétlődés tükrében kiderüljön, meddig jutottam. Mindenesetre harc az volt benne, ha művészet nem is. 
Az írás folyamatában viharos tengerből lassan csendesedő  víztükörré válik ez a mese. Tudom, bármire jussak majd a végkövetkeztetést illetően, ha majd egyszer maradéktalanul letisztul bennem, hálát fogok érezni, hogy átélhettem ezt a hullámvasutat - életem minden eseményével megtörtént már, miért éppen evvel lenne másként -, felismerve és megélve, hogy megint gazdagodtam. Ahogy már írtam, egy ideje a következő inkarnációmra készülődve tanulok.

Bármilyen okosak legyünk is, végül mindannyian abba halunk bele, amit nem tudunk. 


Bánki tó

Mi a szeretet?  Biztosan nem az, ami az egónkat támogatja. Talán Fromm fogalmazza meg a legtömörebben A szeretet művészetében, hogy nem romantikus érzelem, de képesség, tudás, ismeret.

Balázs Béla Suryakanta királyának szellemét idézem meg:

"- Szeretsz?
- Látlak."

Pál apostol mondja, hogy ami valóban szeretet, az soha el nem múlik. Az akkorácska, gyengécske, ügyetlenke sem, amelyik most a szívemben maradt bezárva.

Itt az ideje, hogy ne dőljek be többé  csábításnak - akár ha én ábrándozom, akár ha rám vetítenek ábrándokat- , se emberként, se nőként, és ne adjam be a derekam saját kishitűségemnek sem. Itt az ideje elhinnem, hogy egy szinttel feljebb léphetek. Itt az ideje, hogy ha maradok, ezzel a tudással maradjak, ha távozom, ezt vigyem magammal. 



Bronzbakancs a világ végén. Finister, Camino Primitivo 2012.

Hitem szerint ami felé mind megyünk, oda csak nehéz út vezet, az a bizonyos Jézus által emlegetett keskeny. A könnyebb utak hosszútávon kerülőútnak bizonyulnak, megszabadulás csak az áthaladással érhető el. Ám bárhol is tartsunk éppen, közös bennünk, hogy mindannyian úton vagyunk. 

Áldás legyen rajtunk, kegyelem velünk!




Vonatkozó blogbejegyzések:
Használati utasítás
Istentisztelet
Például a buddhizmus
Gyógyulás, gyógyítás
Függünk, vagyis lógunk a szeren
A Camino ahogyan van, nem ahogy szeretnénk
Akár a sarki alkoholistától is
Hová álljanak a sellők
Kivonulók, avagy mi fán terem a spirituális egoizmus
18 000 és az első születésnap

* * *


Guruk kukucskálnak lukas zoknikból (Utószó, 2014. május 22.)

Fenti írásomban ha burkoltan is, de ítéletet mondtam a "mindent tudó megmondókhoz" szaladgálók fölött. Nem telt bele néhány napnál több, s magam futottam el egyhez. Nesze nekem ítélkezés, legközelebb talán leszek szíves tudatosítani, hogy mást is ugyanaz hajt kifelé, ami engem, az kétségbeesés. Olvashatunk, lájkolhatunk és írhatunk bármit, az érzelmi elakadásaink tudvalevőleg mindig felül fogják írni az értelmünket. 
A kérdés, ami egyre égetőbben foglalkoztatott: a körforgalomból merre lépjek ki, hogyan lehet ebből a helyzetből a legjobbat kihozni, mihez adnak támogató energiákat most a a sorsutamat kísérő csillagaim. Minden segítségre, információra szükségem van. Tehát a közösségi portálon népszerű, humoros írásaival engem is elbűvölő asztrozófushoz fordultam, nem elemzésért, csak konzultációra. Hiszen ő írt egyszer okosat az utazás kontra menekülés témáról is. 

Érkezésemkor azzal indított, hogy mondjam meg a születésem helyét és az aszcendensemet. Emlékeztettem, hogy ezt már korábban kérte tőlem írásban, egy hete el is küldtem, mire rezzenéstelenül mondta a szemembe, hogy nem dolgozik mások által kiszámolt időpontokkal. Átsuhanó gondolat:  akkor tehát nem is olvasta a saját kérdésére küldött válaszomat, s most tudatja, hogy nem vagyok olyan fontos számára, hogy figyeljen rám. Persze hogy elhessegettem, ha már eljöttem ide, a világ végére. Aztán  beírta a gépbe a születésnapom mellé az órát és a percet, ám néhány mondatom után kitörölte avval, hogy inkább enélkül dolgozik, mert ez biztosan nem jó! A valaha két asztrológus által kiszámolt adatok helytelenségére  ilyen rövid idő alatt vajon miből következtetett  egy számítógépes program, amely előtt ült? Vajon ha az összes ember elmegy hozzá, aki ugyanebben a városban, velem egy napon született, ugyanezt mondja nekik? És vajon ha a születésem napja se illene bele a koncepciójába, azt is kitörölné?

Először akkor kellett volna felállnom, amikor érkezésem után tíz perccel hirtelen rám szólt, hogy miért nem vagyok hajlandó észrevenni, meddig hárítom még, hogy az én utam a gyógyítás, tanítás, mások spirituális úton való segítése!? Ha ennek ellenállok, legközelebb egy árvaházban indul az életem úgy, hogy mindjárt két gondozó fog megerőszakolni! Mondta ezt olyan hangon, mintha arról beszélgetnénk, hogy a lábamra léptek, és ha nem változom meg, akkor fognak is.
Aztán pedig kiakadt a haldoklókkal való munkámon. Hogy ilyen zavaros lélekkel hogy mehetek közéjük, hát milyen élményeket fognak ők magukkal vinni a túlvilágra? De legalább azt mondanám nekik, amit kell! Hogy nincs ítélet odaát, nincs mitől félni,  csak a tiszta szeretet várja őket! Mert ő kikéri magának, hogy valakik azt hirdessék, hogy ott ítélet várja őt! Pfff... ego, ego, ego. Csak jóval később jutott eszembe, hogy épp úgy ő is  irányítani akarja az égi dolgokat, kiválogatni, ami neki kényelmes,  a nehezét meg félredobni, ahogyan tette ezt a fent tárgyalt edzőm. Arról nem  szólva, hogy nem tudhatja, pontosan mi is a hospice munka, nem ismeri a kereteket, és nem meséltem neki a Mindennapi csodáimból sem. Semmiképp nem dolgom beleavatkozni gondozottaim hitrendszerébe, rájuk erőltetni bármit. Akkora arrogancia meg bennem sincs, hogy elhitessem, belelátok Isten dolgaiba, és nem szeretném félrevezetni őket. Semmikor, ám e jelentős életszakaszukban főként nem.  Valamint ha ő (mármint az egója) kikéri magának az égi ítélkezést, miből gondolta, hogy neki viszont jogalapja van engem folyamatosan megítélni? Honnan veszi, hogy ő pontosan tudja, mi van odaát? Azért, mert valaki azt tanította neki? Nekem meg mást. Bulgakov például azt, hogy mindenkinek a maga hite szerint alakul a túlvilági léte vagy nemléte. Az alázat pedig azt, hogy ezt nem mi döntjük el. A belátásom éppen ezért nyitva hagyja a lehetőségek kapuját. Írtam már ugye, hogy ne akarjuk Istent is kontrollálni, csak azért, mert az növeli a komfortérzetünket? Ám mindezt csak napokkal később láttam át.
Ha teljes tudatommal jelen lettem volna, eszembe juthatott volna helyben megkérdezni, amennyiben a haldoklók számára veszélyesnek tartja "zavaros" lelkemet, akkor vajon az élő segítségre szorulóknak miért lenne megfelelő? Ha megélhetésből akarnék kontárkodni, a megélhetési-guruk számát szaporítani,  az nem lenne baj? Az smafu, hogy én legalább ismerem magamat, a türelmetlenségemet, a hangulatingadozásaimat, életvezetési, kapcsolati és egyéb korlátaimat, valamint  a kompetenciahatáraimat,  mely épp e blog írásáig mutat és nem tovább? Csak nem azért nem számít mindez, mert ha számítana, neki is tükörbe kéne néznie, ahol esetleg felfénylene, hogy nem  x számú tanfolyam, de nem is a rajongók száma teszi a segítőt? Az érzéketlen távolságtartás nem azonos a kívánatos semlegességgel, és persze hogy köszönőviszonyban sincs az együtt érző kíváncsisággal. Aki pedig mások érzelmi sebeit tolja el magától, az a saját feldolgozni valóit utasítja el. 
Igen, az igaz, hogy ameddig eljutottunk, gyógyultunk, odáig taníthatunk, gyógyíthatunk is. Csakhogy! Az az általános, hogy a segítő nem tartja a kompetenciahatárait, elhiszi - főleg, ha ezt önámító rajongók is erősítik -, hogy már mindent tud, ezért mindenbe belekontárkodik, beledől saját fontossága mámorába. Jó szerencsével, ügyességgel sikerülhet a saját fuszekli folytonossági hiányainak a külvilág előtt matyóhímzésként való bemutatása. Ugyanakkor mi, külső segítségre áhítók, ha valaki szájából meghallunk egy használhatónak tűnő mondatot, hajlamosak vagyunk minden téren nagy tudást tulajdonítani kiagyalójának. Pedig egy, két, néhány jó gondolata a sarki alkoholistának is lehet. Nekünk meg tán több is. Ha odafigyelnénk, mernénk hinni magunknak, ha felvállalnánk a felelősséget. Például az egyen kaptafára feszülő mesterek számára kaptafa-faragás helyett. 

"... Hogyan gyógyuljanak mellettem
a kivérzetten segélyért könyörgők, 
ha a Fény elhomályosul bennem?
Nem vagyok támaszuk. Sebeiket sem kötözöm, 
a magam baját kántálom örökkön,
az elixír teremtő varázsa helyett
koldusszilkéikbe panasz ecetét öntözöm.
Szeretném, ha nem csalódnátok 
gyakran zárlatos, hitvány vezetékemben
Ti, akik a keserves misszióval megtiszteltetek,
hogy lábon kell maradnom akkor is, 
ha testemnél nagyobb súlyt emelek. 
Szépen kell szenvednem. Elvárják tőlem..."
(Szepes Mária: Vallomások a finisben)

Puszta megélhetésért nem kívánok beszállni az ámítás és önámítás népszerű társasjátékába. Szerencsére alkatilag is képtelen vagyok stabil díszletet építeni, így nem is esem kísértésbe, és nem is nagyon van rá szükségem, hiszen az emberek úgyse azt látják, ami van, hanem amit látni akarnak. Ha rajongani akarnak, rajonganak, ha csalódni akarnak, csalódni fognak, ha pedig az önutálatukat akarják kivetíteni rám, avval is meg fognak találni.  
Mindenesetre itt adódott a második alkalom, hogy kilépjek a hatalmi játszmából. Ellentmondások akadtak össze ellentmondásokkal... Ám szakértelmet sugárzó mosollyal az arcán, továbbdörzsölte smirglivel az alaptraumáimat, így az egyébként is fogyatékos éberségem semmivé olvadt. Szórakozottan válaszolgattam tovább a kérdéseire. Így csak utóbb, megint baráti segítséggel realizáltam, hogy micsoda gőg vezérelhette a fenti,  fenyegető jóslásban. És vajon miféle magában is feldolgozatlan érzelmeket hárított a hideg hangnemmel?
Említettem a teljesen alkalmatlan terapeuták sorát. Köztük a hozzájárásom idején balról szélsőjobbra sodródott, neonácivá vált pszichológus-pártszakértőt, Posta Imrét, akinek én hallgattam óraszámra a sanyarú gyerekkorát, és a holokausztot éppen csak túlélő apósom fizetett érte. No meg a jó nevű kineziológust (a kedves blogolvasók között is vannak rajongói), aki zarándoktársként vett rá, hogy járjak hozzá, kihívásnak tekintett, akinél több százezer forintot hagytam, hogy végül dühösen kivágjon, mert szerinte nála csak az elmebetegek nem gyógyulnak meg három alkalom után. Addig is annak ellenére jártam hozzá sokáig, hogy tisztán éreztem, az enyémhez hasonló traumáit hárítja, és zavarja, hogy bennem tükröződni látja. Mit is írtam fentebb a saját megérzéseinkben vetett hitről? 
Szavaimat megértő bólogatás kísérte, hát tényleg, ő is sok hasonlót tudnak sorolni. Nekem mégis ezen az úton kell járnom, addig mutatni az utat, ameddig én már eljutottam, és akkor otthonom lesz a nagyvilág. Nézzem csak meg, hogy hány megélhetési-guru él meg abból, hogy akár a tanyavilágba is utánuk mennek a fizetni hajlandó emberek. (Jelzem, ő is egy nehezen megközelíthető helyen várja a világ más tájairól is érkező, fizetőképes kuncsaftokat.) 
Nem, akkor nem gondoltam át, faképnél hagyás helyett inkább ringatózni kezdtem a szép jövő ábrándképeiben, láttam magam, mint Nagy Gyógyítót. Ugyan, mi akadályozhat meg ebben? Csak félre kell dobnom a gátjaimat, hipp-hopp, máris semmi se állíthat meg... Pont két napig. A harmadikon kijózanodva ébredtem. Az eltelt  rövid idő elsöpörte az ábrándokat, maradt a felismerés, hogy a biztató szavak, az észérvek csak üveggyöngyök, melyek mögött nincs érzelmi aranyfedezet. Ismét tanítást vásároltam, mégpedig inverz tanítást, most húszezerért. 
Kérte, hogy adjam meg a blogom nevét, érdekli, hogy mit írok, mert bizonyára tehetséges vagyok. Később írta, hogy elolvasta a fenti Guruanalízist, és nagyon tetszett, sok új információ volt számára is benne.

"Segítőként azt tessék szívbe vésni és nagyon jól megérteni, hogy a kimondott szó elültetett mag. Elültetett, öntözött, lótrágyával kezelt, termékenység-varázslatokkal megbűvölt, szuper-termékeny magocska. Minden, amit társunknak mondunk az ő érzékeny, fogékony, befolyásolható állapotában, amelyben velünk szemben ül, minden termékeny talajra hullik és extra gyorsan szárba szökken. Minden.Ezért hát felelősek vagyunk azért, hogy ne riogassuk, ne alázzuk meg, ne zúzzuk porrá amúgy is romos (ön)bizalmát, hitét, reménységét. A mi felelősségünk és csodálatos lehetőségünk a teljesség, a Fény magjait elültetni a hozzánk forduló lelkében azért, hogy önmagára ébredhessen. Nem azért, mert mi olyan nagyszerűek vagyunk, vagy varázslók vagy boszorkányok.Nem.Hanem azért, mert az az Isten-szikra, aki megtisztel minket bizalmával, aki bennünk látja lelki békéje, sorsának jobbra fordulása letéteményesét, pontosan ugyanolyan ragyogó fényesség, mint mi. A segítői küldetés, lehetőség, hivatás ilyenkor az, hogy féltőn, óvón vigyázzunk Társunkra."

Ó bár csak ő is odafigyelne a szívével azokra a szavakra, melyeket az agyából ír! ... No igen, vagyunk ezzel még így sokan, hogy asszimetrikusan fejlődünk...

" Zavarodott, kusza és ijedt mesterek tartanak terápiás foglalkozásokat... miközben lyukas a fuszeklijük." - írta, de nem ismert a saját, talán nem anyagi vonatkozásban, de érzelmileg és szociális érzékenységben  rongyos zoknijára.  
Később azt is leírta, hogy ne másnál keressük a válaszokat, azok nálunk vannak. Ez szép, de ha ezt mindenki tudná, vagy megfogadná a tanácsát,  ő maga miből élne meg? 

Nekem egy üzenetváltásban  azt is írta (húsvét vasárnap délben, a szülei és a férje házában.... mi ez, ha nem fész-függőség?), hogy azért az érzelmi elakadásokra hivatkozni csak ürügy, és miért lenne jó nekem, ha együttérzésből sajnálna... 
E ponton ki is léptem a "beszélgetésből". Nem tudom, mit olvasott, de hogy nem azt, amit én ebben a blogbejegyzésben írtam például a sajnálat-önsajnálat-együtt érző kíváncsiság témaköréről, vagy az érzelem-értelem viszonyáról, abban biztos vagyok. Igen, mindannyian azt olvassuk, amit kiolvasni szeretnénk, és ahol valami az elakadásainkra hasonlít, azt nagyvonalúan átugorja önvédelemre bármikor kész egónk. Ha szerencsénkre van már bennünk elég tudatosság, akkor legalább rajtakapjuk magunkat. Ha nem tartunk itt, akkor akár a nevünket is kiírhatják, észre se vesszük, hogy rólunk szól. 
Arra a fogadásra is lenne néhány bankóm, hogy nem tanult pszichológiát, önszorgalomból se kutatja a nem "para-, ezo-" kezdetű szakirodalmat, vagy ha mégis, az elhárító mechanizmusai miatt nem találkoztak benne az összefüggések. Nem is lenne nagy baj a pszichológiai alapvetésekkel szembeni vakság, ha szeretet lenne benne, vagy együtt érző kíváncsiság, de legalább önmagához őszinte volna. 

A legtöbben nem tudnak szintetizálni. Vagy csak a pszichológia, mint egzakt tudomány, vagy valami spiri-vonal, mint ezo-, para- vagy nem tudom miféle irányzatok, észre nem véve, hogy mindkettő sánta a másik nélkül. Mint lánc, úgy tarthatná meg a szétcsúszástól ezt a kétágú létrát az együttérzés.

Az érzelem és az értelem nem kompatibilisek, önálló életet élnek. Ha valaki fél a cápától az aszfalt-tenger közepén, alátámaszthatjuk ezer észérvvel is, hogy a félelmének nincs valóságalapja, még az is előfordulhat, hogy látszólag megnyugszik, aztán egyedül marad, szemben az aszfalttal, és feldübörög a félelme, számára valóságos a veszély. Egészen a - tengerhez, cápához gyakran csak szimbolikusan kötődő - félelmét okozó alapélmény sebének gyógyulásáig. Éppen ez az, amit az ál-spirituális segítők nem vesznek figyelembe, ha hallanak róla, legyintenek, hogy ez csak kifogás, hiszen ha nem így tennének, ismét egy rés támadna abban a társadalom által elfogadott elképzelésben, hogy az ember mindent képes kontrollálni, ha pedig mi, egyszeri halandók nem is, a segítő foglalkozásúak majd helyettünk is.Nem ismerhetik el, hogy nem így van, mert avval azt is elismernék, hogy a maguk életét sem tudják uralni, ez pedig nem tenne jót az imidzsüknek. 

"Meggyőződéssel vallom, hogy ha a sodródás lenne a feladatunk, moszatnak születünk." 

Meglehet, hogy így van, amennyiben a tudatlan sodródásról van szó. Én azonban úgy tanultam, hogy amikor tudatosan engedjük el a mindent irányítani akarás gőgjét, ráfekszünk a hullámokra, engedve, hogy nálunk bölcsebb erők sodorjanak bennünket,  életbe vagy halálba, örömbe vagy bánatba, tudván, hogy minden tapasztalás tanítás,  azt alázatnak, hitnek, bizalomnak szokás hívni. Ebben hiszek is, még ha a megvalósításban magam is gyengén állok. 


Mindenki életútja egyedi, milliónyi szál senkiéhez nem hasonlítható szövedéke. Az én sajátos életutam hozadéka, hogy mindazon segítők kompetenciahatárán túllógok, akikkel eddig találkoztam. De hogy mindenkinek a rémálmait tükrözöm, azt mutatom meg, amit látni se szeretne,  az meg egészen bizonyos, akár segítő az illető, akár nem. Jah kérem, tessen tudatosítani, feldolgozni az elfojtott félelmeket, kitisztítani a belső képet, ahelyett, hogy rám, bárki másra, vagy a velencei tükörre  tetszene haragudni!

Az ebből fakadó csalódások azonban hozzásegítettek néhány általános érvényű megfigyeléshez és felismeréshez. Ma pedig legfeljebb saját belátásomban csalódhat...nék, ha nem látnám elég tisztán a magam érzelem kontra értelem folyamatait is. 

"Tükör vagyok, nem vitatkozó." (Rúmi)

Úgy hiszem, az lett volna korrekt, hogy elmondja, ebben az időszakban a bolygók állása most ehhez meg ehhez több támogatást jelez nekem, máshoz kevesebbet, megint más hoz egyáltalán nem, és van ahol visszahúzó tendenciákra lehet számítani. Az pedig már az egyéni életszövedékemtől függ, mit tudok a kapott információval kezdeni. Se ítélet, se elvárás nem tartozik a tiszta motivációjú -  a  tevékenységét nem saját érzelmi hiányai elfedésére használó - segítő eszköztárába. Jó szívvel emlékezem Popper Péterre, akinek ugyan zavarosak voltak az indítékai, ám  felismerte a pácienseiben, hogy ami kívülről lehetségesnek látszik, az belülről talán teljességgel lehetetlen. Elvárások helyett a lélektani összefüggéseket lenne érdemes megtanulni, vagy legalább a beleérzés képességét  gyakorolni, mert minden egyes emberhez másképpen kell nyúlni. Igen, valóban a sajnálat nem segít, nem is bajban levő iránti figyelemről szól, de ha valaki nem látja, hogy milyen sérülések milyen következményekkel járnak, és hogy a legnagyobb gyógyító a szerető környezet, akkor talán maga és mások számára is hasznosabban tudna kiteljesedni az  élete favágóként, mint lélekgyógyászati mekkelekként. 

A történet vége rám nézve kínos, más szemszögből meg éppen csodaszép, kerek. A kijózanodásom utáni napon szembejött velem a kérdésemre adott válasz. A saját blogomban!


"Ha nem tudod, hova mész, minden út odavezet...


Ne felejtsd el: mindig figyeld az utat. Elvezet oda, ahová menned kell...


Félt dönteni, mert attól félt, mi van ha rosszul dönt. És így nem lehet élni. Mi van ha hibázik? Lépjen tovább! Jobb, mint csak ülni...  Ugorjon! Az ég szerelmére, ugorjon!"  (Miért éppen Alaszka?)


Hm... Ha megtanulnék odafigyelni magamra, hinni magamnak...


"Ha azon gondolkodsz, merre kellene menned, soha nem jutsz sehová. Csak az út hoz tapasztalást, legyen az bármilyen is. Ez az, ami tanít, ami csiszol. Csak a saját tapasztalásod az, ami előre visz. Ezer útikönyv nem ér fel egyetlen lépéssel. Menj! Még, ha félsz is, csak MENJ!" (zen bölcsesség)


Remélem, ez a történet igazán elég lesz ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra megtanuljam, az égiek üzenetéért nem kell sok pénzt fizetni, azokat megkaphatjuk belső elcsendesedésben önmagunkra figyelve, az utcán egy beszélgetésfoszlányt elkapva, egy magánbeszélgetésben - megérezve, hogy itt most lehet - magunkat felfedve. Vagy - gőgünket legyőzve - akár a sarki alkoholista szájából hallva is. Ez nem egy konfekcióruha, amit megvásárolhatunk ahelyett, hogy mi magunk dolgoznánk meg vele.

Végül még azt az információt is megkaptam, jött velem szemben, hogy asztrozófusunk nevet egy bukott, démonná vált istenség nyomán választott. Nézhetem úgy is, hogy ha nem kapkodtam volna, pénzt-energiavesztést spórolhattam volna. Ám úgy is, hogy minden tapasztalat gazdagabbá tesz, és a rossz vagy téves szándék, cselekedett mögött is egy nagyobb Tanító szándékának fénye ragyog. 

Vonatkozó blogbejegyzések: